Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.
Ülésnapok - 1920-228
ölő A Nemzetgyűlés 228. ülése 1921. évi július kó lá-én, csütörtökön. olyan, kinek sürgős operációra van szüksége, sebesülései következtében, de testi gyengesége és a nehéz viszonyokra való tekintettel nem adhatja ehhez beleegyezését. Várunk, várjuk a csodát, a szabadulás percét. Minden vigaszunk két szó : »Majd otthon«. Tudomásunk szerint Pétervártól Irkutzkig minden nagyobb helyen osztja sorsunkat többkevesebb szenvedőtársunk, sok helyütt súlyosabb körülmények között, mint mi. Pedig helyzetünk vázolásánál óvakodtunk minden túlzástól, inkább gyengítettük, mint fokoztuk a színeket. Tulajdonképen gyenge a szó, színtelen minden kifejezés, helyzetünk és lelkiállapotunk festésére. Leirja azután, hogy mennyire kívánják látni hazájukat. Gyönyörű megnyilatkozása hazafias érzelmüknek! Ez tehát a Krestinek a világa. A Krestiben ablaktalan, sötét pinceodukban, aszfalton feküsznek egész télen át ezek a hadifoglyaink. Se ágyneműjük, se ruházatuk nincs. A legtöbbje még azt a ruházatot is, amije volt, kénytelen volt eladni porkolábjának, hogy azért néha-néha valami kis élelmiszert csempésszen be. Egy másik levelem elmondja, hogy nagyon sok százan és ezren ráfizettek arra, hogy ruhát, csizmát adtak élelmiszerekért, mert azután tulajdonképen a fagy következtében ezen az utón pusztultak el. Itt van egy nagyon érdekes jelentésem egy hadifogoly tisztnek, egy vasgyári hivatalnok, tartalékos főhadnagynak naplójából. Egyes részletek visszamennek még a korábbi időkbe. De hogy teljesen át tudjuk érezni, milyen nagy ma az a szenvedés, végig kell mennünk röviden azokon a hosszú, láncolatos, kegyetlen, borzalmas eseményeken, amelyeknek ezek a hadifoglyok áldozatai voltak. így pl. az ő naplójába feljegyezte az Orosz Vöröskereszt elnökének az Orosz Vöröskereszt gyűlésén mondott beszédét a Kerenski-kormány idejéből. Tehát már a Kerenski-kormány idejében az Orosz Vöröskereszt a következőket állapította meg a mi hadifoglyainkról. Ignatiev, a Vöröskereszt elnöke mondja (olvassa) : »Még a jelenlegi Kerenski-kormány alatt is rengeteg visszaélés és túlkapás történt az emberi méltóság ellen. Hát még régebben ! Bizony nagyon sokat a foglyok közül megöltek. Erdekükben a kormányok még semmit sem tettek, sőt abban hazaárulást láttak, ha valaki a foglyokat segítette. A Murman-hegységi vasútépítésnél 10.000 ember esett áldozatul — ezt az Orosz Vöröskereszt elnöke mondja — az éhségnek és testi szenvedésnek, kozák kancsukázásnak, sok ezer pusztult el ragályos betegségekben Novonikolajevsk/ Tomsk és Krasnojarsk városokban. Az összes temetők magyar halottakkal vannak tele. A Wilajka-kormányzóság famunkálatainál (erdőirtás) számtalan ember halt meg a bestiális kínzások, sőt legyilkolások következtében. A klíma miatt rengeteg pusztult el Samarkand, Turkesztán és a Don-melléki kormányzósági gyárakban dolgozó hadifoglyokból, kik 8—10 kopekért voltak kénytelenek dolgozni napi 10—12 órát, kiéhezve s teljesen lerongyolva ; a fizetésüket hónapokig nem kapták meg vagy legtöbbször egyáltalában meg sem kapták s ha kérték, megverték őket. Az orosz társadalom csak a bosszúnak él. Mit követtek el a hadifoglyok, hogy velük ily embertelenül bánnak? Védték hazájukat, mig a balsors ki nem verte kezükből a fegyvert. Nem elég a fronton elpusztult s bénává lett ember ? Miért akarjuk még ezeket is munkaképtelenné tenni?« Ezt mind az Orosz Vöröskereszt elnöke mondja! Most jön a naplóban a folytatás, a magyar tisztnek saját feljegyzése (olvassa) : »A tomski szénbányákban, hol a fejtőhelyekhez csak négykézláb lehetett eljutni, az irtózatos szenvedést nem bírván, sztrájkolni kezdtek a hadifoglyok. Rögtön jöttek a kozákok, s a körülbelül negyvenötven embert kitevő csoportot bezsúfolták egy kis cellába (nyáron), rájuk fűtöttek s csak pár sós halat adtak nekik enni; inni nem. Természetes, hogy a szerencsétlenek pár órai kínlódás után beadták a derekukat. A kiszabadulás örömére a kozákok még jól megkancsukázták őket.« »1917. május 5. Spasskee (Kelet-Ázsia). A hadifogolytemetőben három tiszt fekszik. Egy osztrák hadnagy búskomorságában agyonlőtte magát. Molnár honvédhadnagy a megőrüléstől való félelmében felakasztotta magát.« Már meg volt őrülve! »A harmadik, egy német repülőtiszt. Kínaiak szökésre csábították, utána a város szélén agyonverték, kirabolták s utána a gyilkosok egyike még pár rubelt kért az agyonvert nevében s természetesen kapott is. Az öngyilkosság nagyon szapora tünete a hosszú fogságnak. Ez a fogolytábor volt különösen az öngyilkosok fogolytábora, itt epidémiává vált az öngyilkosság. Volt olyan, aki hétszer egymásután vágta fel az ereit minden őrzés dacára. Egy másik a már bekötött sebről éjjel letépi a köteléket és tintát önt sebére. Ezután az orosz őrültek házába került, honnan Kinsky grófnő szabadította ki később.« »1917 október 14. Habarovsk, Kelet-Szibéria. A hastífusz már felütötte fejét táborunkban. Eddig már 30 tifuszeset van. Nem is csoda. Kut a táborban nincs, vizet nem tudtunk szerezni. Köztünk van Bleyer hadnagy, kit az oroszok szökésért némára vertek s most nem akarják kicserélni, hogy ne jöjjenek rá a gyalázatra. A szökés miatt elfogottak a krasnajarietzkai »büntető« táborba kerülnek. Ez egy négy-ötszobás épület. Két-három méternyire a parttól hat-hét méteres kerítés. Kilátás a szép égboltra. Szobánkint hat-heten vannak összezsúfolva. Naponkint félóra séta az udvarban. Olvasás és egyéb foglalkozás tilos. Ez az őrültek és öngyilkosok melegágya«. »1917 november hó 17. Habarovsk. Az éhség találékonnyá teszi az embert. Az udvarba kitett lavórjainkat egy fácskával feltámasztjuk,
