Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.
Ülésnapok - 1920-218
il A Nemzetgyűlés 218. ülése 1921. évt július hő 1-én, pénteken, Csak ez leket az az eszköz, amely a szétforgácsolt részecskéket vissza tudja magához vonni. Hogy pedig ezt a célt elértessük, szükséges, hogy egész népnevelési politikánkat gyökeresen átreformálj uk. Ezt csak ugy vélem elérhetni, ha az összes iskoláinkat államosítjuk. Erre azt az ellenvetést kaphatnám, hogy ez rengeteg pénzébe kerül az országnak. En az államosítást momentán ugy gondolnám, hogy ez az államhatalomnak egy fillérjébe sem volna szabad, hogy kerüljön. Azokat a terheket ugyanis, amelyeket eddig a községek és felekezetek viseltek, viseljék továbbra is, ellenben nekünk nem lehet megállnunk ott, ahol vagyunk, a népoktatást fejlesztenünk, emelnünk kell, tehát az államra tulaj donképen csak azok a feladatok, azok a terhek hárulnak, amelyek ezután következnek. Lehetetlen az, mélyen t. Nemzetgyűlés, hogy továbbra is 100—120—140 növendék legyen egy tanitónak a kezén, osztatlan, vegyes iskolában ; lehetetlen az, hogy a tantermek gerendákkal alátámasztva, padok és minden felszerelés nélkül álljanak. Ezekre kivarrnám én az államnak jóindulatú támogatását és itt kivánnám az államra a terheket rakni abban a sorrendben, amint azt a jövő politikája és az állam ereje megengedi. Szerény véleményem szerint a falusi népiskolákat 8 osztályúvá kell fejleszteni, a felső osztályokba azután a gazdasági szakoktatást kell bevezetni. A gazdasági ismétlő és az ismétőiskola minden fajtája eltörlendő a föld színéről, mert ezek abszolúte nem teljesíthették a kötelességet, amelyet a nemzet tőlük várt. Ehelyett inkább a téli hónapokban novembertől márciusig állandó iskolába járást kívánnék és azt ajánlanám a minister ur szives figyelmébe, amit azután 18 esztendős korban az ifjúsági egyesület követne. Hogy Magyarországon a zsidókérdés is oda nőtte ki magát, ahol ma van, az szintén a bűnös népnevelési politikának köszönhető. Mindent feleldoztunk a pártérdekért, bármily szent közérdek lett légyen, nemzeti önállóságot, egyéni szabadságot, kultúrát, művészetet, irodalmat stb. A zsidóság érdeke volt az, hogy a falu műveletlen maradjon, tehát a falu nem kapott iskolát. De ugyanakkor a zsidóság a veleszületett élelmességgel és- annak ismeretével, hogy tudta, hogy aki a tudományokban, műveltségben, okosságban képzettebb, az uralkodik és az emelkedik a többi fölé, gyermekeit minden áron és minden körülmények közt taníttatta és evvel érte el azt, hogy fejünk fölé nőtte ki magát dacára annak, hogy aránylag minoritásban van számszerűit a magyar nemzettel szemben. A falunak tehát kultúrát kell juttatni ; akkor nem kell félnünk a kommunizmustól és megoldjuk a zsidókérdést is. Mert ha az őserőt magában rejtő magyar falu szellemi kincsestárát megnyitjuk, ha a zsilipeket felhúzzuk, az istenadta tehetségek oly tömege fog a középiskolákba bevonulni, hogy ez egyszerűen megcsinálja a numerus clausust minden külön befolyás nélkül. Ha ezt nem tesszük, hozhatunk törvényeket, hozhatunk, gyárthatunk rendeletet, mind nem fog érni semmit, csak szolga marad a magyar saját hazájában. Méltóztassék megengedni, hogy mielőtt a most előttünk lévő javaslatra rátérek, felhívjam a minister ur figyelmét a népoktatás fejlesztésénél a tanítóképző fejlesztésére, amihez a volt minister ur megcsinálta az első lépést, a hat középiskolához kötöttséget. Én várom, hogy a következő lépést a jelenlegi kultuszminister ur fogja megcsinálni és a tanítóképző intézményt valamely formában, valamely utón és módon akadémiai rangra emeli és két vsgy három évfolyamra szállítja le. Erre csak röviden akartam rámutatni, mert remélem, erről lesz alkalmam a legközelebbi jövőben beszélni. Most hozzászólva a javaslat részleteihez, aláírom és elfogadom Gerencsér István t. képviselőtársam tegnap elmondott összes fejtegetéseit. Épen azért nem is kívánok ezekkel a kérdésekkel abban a mederben tovább foglalkozni. Azonban aggodalmaim vannak — és majd talán a végrehajtási utasításban fogom ezen aggodalmaim eliminálását találni — arra nézve, hogy t. i. nem látom a törvényjavaslatban megrögzítve azt, hogy mi történik az elemi népoktatás kétévi meghosszabbítása esetén azzal a két esztendővel, amelyet a mindennapos iskolában töltött el az a gyermek, beszámittatik-e ez az ismétlő tankötelezettségi korba, amit feltétlenül helyesnek tartanék abban az esetben, amely esetben természetesen sokkal gyakrabban élne majd a tanítótestület azzal a jogával, hogy a gyermeket ismétlésre bocsássa, mert hiszen akkor tudná; hogy amit elmulasztott, azt még meg fogja kaphatni később anélkül, hogy a gyermeknek tovább kellene szüleitől elszakítva lenni, mint a meghatározott, törvényszabta időben. Csak ott van még aggodalmam, mélyen t. minister ur, hogy méltóztatott-e gondolni arra, hogy amikor ezek az ismétlések fognak beállni, el tudja-e az iskola helyezni ezeket a gyermekeket ? Mert pl. nagyon sok iskolát ismerek, sőt alig ismerek, a városiakat kivéve, másminőt, mint olyant, amely máris annyira túlzsúfolt, hogy az, hogy a tanítóság nem ágaskodott sokkal erősebben és hangosabban a rettenetes iskolai mulasztásokkal szemben, épen annak volt tulaj donitható. hogy másrészt bizonyos öröme volt abban, hogy nem jött el minden gyerek, mert igy el tudta helyezni a gyerekeket. Ha tehát még két esztendőre vissza akarják tartani a gyermekeket, nagyon kétségesnek tartom, hogy az iskola befogadóképessége ezt meg fogja-e engedni. Az oktatás időtartama a javaslat szerint tíz hónap, amit azonban a mi* nister ur kérelemre nyolc hónapra is leszállíthat. Én ajánlhatnám, hogy itt egyöntetűség hozassék be. Konkrét javaslatot nem teszek, azonban én inkább a következők szerint állapítanám meg ezt a dolgot. Hogy nyolc hónapra redukáljuk a tanidőt, arra az indította a törvény tervezőjét, hogy a gyermekre a szülőnek szüksége van. De annál csekélyebb mértékben veszi a szülő
