Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-217

A Nemzetgyűlés 217. ülése 1921. a boldogtalan ember. (Felkiáltások : Hol a házhely ?) Adtunk egy kis bérletet is, de nem volt benne haszon, mert olyan későn adták, hogy már nem szánthatták, nem vethették be, ha pedig bevetették, akkor beleszáradt a vetés, ugy hogy még ráfizetett a szegény ember. Van reménységem, hogy mikor az Országos Földbirtokrendező Biróságot megalakítottuk, életre fogjuk hivni ezt a reformot, ha nem hivjuk életre ezt a fontos törvényjavaslatot, akkor nem adtunk ennek a nemzetnek semmit és az uj korszak ei fog bennünket temetni, meg fog bennünket semmisíteni. (Mozgás.) Adjunk tehát az embereknek anyagiakat, de adjunk szellemi, lelki kincset is az iskolában. A kettő együtt, az anyagi és szellemi erő fogja ezt a nemzetet ujjászülni, naggyá tenni, sőt szent hitem, és meggyőződésem, hogy az anyagi és erkölcsi romlásból Magyarországot ezáltal fogjuk kiemelni, nagyságát, integritását, függetlenségét és szabadságát visszaszerezni. Garancia nekünk ebben a tekintetben maga a kultuszminister ur, (Éljenzés a középen.) aki erőteljes fizikumával, ég felé tekintő szemével, vállán két szárnnyal, az értelemnek, a szeretésnek a lelkével vette kezébe ezt az ügyet, amelyet szentül meg vagyunk róla győződve, diadalra fog vezetni. Ajánlom a Nemzetgyűlés jóindulatába a kezünk alatt lévő iskolai törvényjavaslatot. Méltóztassék ezzel szeretettel, mélyrehatóan foglalkozni. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Cserti József! Cserti József: T. Nemzetgyűlés! Én a magam részéről ugy örvendek ennek a törvényjavaslatnak, mint tavasszal az első fecske látásának. Amint meg vagyok arról győződve, hogy az első fecske után tavaszra több fecske is következik, épugy meg vagyok győződve arról, hogy ezt a tanügyi javaslatot követni fogják a többi tanügyi javaslatok is. Es mint ahogy tavasszal a fecske eljövetele egyúttal a tavasz eljövetelét is jelenti, hiszem, hogy ezeknek a tanügyi javaslatoknak következményei, eredményei elhozzák nekünk is, Magyarországnak is, azt a várva várt tavaszt, amely nem más, mint Magyarország területi egyesítése. A kormány részéről ez az első lépés, amely azt a sok hibát, mulasztást és azt a sok bűnt kívánja jóvátenni, amelyet a megelőző kormányok évtizedeken át a magyar iskolával szemben elkövettek. Ha vizsgáljuk a magyar népoktatási törvényeket, azt látjuk, hogy az 1868-iki törvények megalkotása óta alig volt valami haladás ós különösen a magyar népiskolát hanyagolták el. A tanügy terén tényleg volt haladás, de ez inkább a közép- és felsőbb iskolákra esett, még pedig oly túlsúlyban, hogy csakúgy ontották ezek a közép- és felső iskolák a szellemi pályákra tódulókat, a lateinereket és ezek később oly mértékben megsokasodtak, hogy az állam egyenesen nem tudta őket eltartani. Ez okozta évi június hó 30-án, csütörtökön. 539 azután a tisztviselőkérdést, amely annál szembeötlőbb lett, mert a megszállott részekről is tömegesen idejöttek a tisztviselők. Ezzel szemben azután elhanyagolták a népiskolákat. Most két veszedelemmel állunk szemben. Az egyik a lateinerek sokasága, akik megfelelő képzettséggel bírnak, de a pályájuk nem tud nekik kellő megélhetést, kenyeret adni, mig a másik táborban van tulajdonképen a nép zöme, amely végzi a termelő munkát. Ezeknél az a hiba, hogy az ő munkájuk mellett nem rendelkeznek a XX-ik század korának megfelelő ismeretekkel. Én annak a hive vagyok, hogy az állam soha ne neveljen magának több lateinert, mint amennyit el tud helyezni. Mert mihelyt többet nevel, .azonnal tisztviselőnyomor áll elő. Ne ezeket a középiskolákat és felső iskolákat fejlesszük tehát, hanem inkább a népiskolát, amelyet évtizedeken át annyira elhanyagoltunk. Az indokolás nagyon szépen mondja a következőket (olvassa) : »Ma szinte közhelyszámba megy a megállapítása annak, hogy korábbi hatalmi állását s vele hazánk előbbi határait nemzetünk csak ugy szerezheti vissza, s a művelt népek csak akkor fogják tisztelni és becsülni a magyart, ha kulturális fölénye az őt környező, elnyomására törő népekkel szemben kétségtelen. Csak népkultúra]ával tarthatja fenn és erősítheti az elszakított testvéreiben a visszavágyódás érzetét s keltheti fel azt ott, ahol talán még nem volna meg.« Hogy egy népnek milyen a kultúrája, azt nem azzal mérik, hogy intelligenciája miiyen fokán áll a művelődésnek, hanem hogy a nép zöme mennyire művelt. Hiszen láttuk Oroszországban, hogy ott az intelligencia a műveltség legmagasabb fokán áll, ellenben a nép alig tud írni-olvasni. A minister ur az indokolásban bizonyára nem gondolt intelligenciánk kultúrájára, mert hiszen az tagadhatatlanul szép és magas fokon áll, de azzal szemben a népkultúra bizony el van hanyagolva. Különösen meggyőződhetünk erről akkor, ha megnézzük azt a szomorú statisztikát, amely az analfabéták számáról szól. Tényleg el kell ismernünk, hogy a magyar népnek megvan az a hibája, hogy tanulni nem szeret. De ha tanulni nem szeret, akkor rá kell kényszeríteni. Megvan az a hibája, hogy gyermekének azt a kis munkáját jobban becsüli, mint az ő jövendőbeli boldogulását. Épen az indokolás emeli ki, hogy a nép műveltsége az illető egyén boldogulását biztosítja. De nemcsak az egyénét, hanem a társadalomét, sőt magának az államnak boldogulását is. Azt mondja az indokolás, hogy erre figyelmeztetni kell a szülőket, különösen azokat, akik távol akarják tartani gyermekeiket az iskolától. De én azt mondom, hogy nemcsak a kisembereket kell erre figyelmeztetni, hanem magukat a hatóságokat is, sőt a kormányt is. Mert nálunk a múltban mintegy benne volt a leve-