Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-192

A Nemzetgyűlés 192. ülése 1921. évi május hó 21-én, szombaton. 59 arról győztek meg engem és nekem csak azt mutatják, hogy milyen nagyon szegények vagyunk. Csak egy adósságát minden irányban kifizetni akaró becsületes nemzet csinálhat olyan költségvetést, mjnt amilyent mi csinálunk. Ennek a kormánynak óriási kötelezettségei vannak. Az egyes társadalmi bajok orvoslására társadalmi akciók nem igen szoktak nálunk sikerülni, mindenki mindent a kormánytól vár. A Nemzetgyűlés is erre a felfogásra támaszkodva a kormánytól várja az egyes bajok orvoslását. Látom azt, hogy ennek a kormánynak nagyon sok tehertétele van, nagyon sok peres fele van, akit mind ki kell elégíteni, nagyon sok szükséglet, nagyon sok baj van, amely a kormánytól várja a maga kielégítését, a maga orvoslását. A háború rokkantjait, özvegyeit és árváit olyan helyzetbe kell hozni, vagy olyan kenyérkeresethez kell juttatni, hogy meg tudjanak élni, hogy kárpótolva lássák magukat elvesztett testi épségükért, vagy családfentartójukért. (Ugy van ! jobbfelöl.) A tisztviselőket és általában véve a közalkalmazottakat ki kell emelni nyomoruságukból, vissza kell adni életkedvüket, vissza kell nekik adni munkaerejüket. Nagy állami vállalkozásokhoz kellene hozzákezdeni, hogy igy a munkát kereső munkáskezeknek bizonyos alkalmat adjunk a kenyérkeresethez. A háborúban, a forradalmak, de különösen az oláh megszállás alatt kirabolt földművelésnek kell segítségére sietni, hogy a fokozottabb kívánalmakkal szemben fokozottabban emeljük azoknak teherbíró képességét. Mindezek után mintegy lidércnyomás fekszik leikünkön az államadósság óriási terhe. Ezek olyan veszteségek, amelyeknek kipótlására az állam, a kormányzat honnan vegye a maga erejét? Kénytelen az ő polgáraihoz fordulni, az ő polgárainak zsebébe kell nyúlnia. De van egy másik veszteségünk is, amelyet a háború sok szenvedése és a sok szenvedés kiaknázására a forradalmakban fellépő destrukció okozott ennek az országnak, ez pedig az erkölcsi veszteség. Látjuk azt, hogy a nemzetköziség minden baj okozójául állami életünknek ezer éven keresztül bevált két pillérét állította előtérbe, még pedig a keresztény vallást és a hazaszeretetet. Azt hirdette és azt akarta, hogy legelőször ezeket kell kiölni az emberek lelkéből, mert ezeken alapul a jogrend, a törvénytisztelet, a magánvagyon szentsége és egyáltalában a belső béke. Lehet talán, hogy azok, akiket kezdetben elbolonditottak, később felismerték hamis prófétáikat, ha azonban csalódtak is, a méreg azért még mindig benne van a szervezetben és tudjuk, hogy a destruktiv izgatás ma is állandóan folyik, (ügy van ! a középen.) Ehhez még hozzá kell csatolnom és ki kell emelnem azt, hogy a háború miatt mintegy nyolc éven át nevelkedett fel a mi ifjúságunk úgyszólván minden felügyelet nélkül. Hogy ezek a háborúban felcseperedett ifjak milyen gondolatkörben, milyen erkölcsi tartalommal és milyen világnézlettel indulnak neki az életnek, az egyáltalában nem lehet közömbös egy állam kormányzata előtt. (Ugy van ! Ugy van ! a jobb- és a baloldalon.) Ezeket a dolgokat két szempontból kell figyelembe venni. A kormány kötelezettségei az állampolgárokra hárulnak. Ezek a terhek azonban nemcsak ezekben a mostam években fogják terhelni ezeket az állampolgárokat, hanem terhelni fogják még évtizedek mulva is, tehát akkor is, mikor majd a háború szomorú emlékei lassanként elmosódnak az emlékezetből, amikor népünk már nem fogja látni olyan élesen az okokat, a terhek azonban még mindig súlyosak maradnak. Más oldalról pedig a nemzetépítés munkájába bele kell kapcsolni minden egyes társadalmi osztályt. Ez azonban másként nem lehetséges, csak ugy, ha ezeket a különböző társadalmi osztályokat erre először lelkileg kellőképen előkészítik. Nem elég tehát az, ha arra igyekszünk, hogy az ország anyagi helyzetének javítása céljából az életfentartáson felüli minden jövedelmet az államkincstárba összegyüjtsünk, hanem legelőször ezeknek a terheknek elviselésére kell alkalmassá tenni a lelkeket. (Ugy van ! Ugy van ! jobbfdől.) Egy becsületes nemzetépítő politika bevezetésére mindenekelőtt erkölcsi tőkét kell gyűjteni. Ez pedig nem történhetik meg másként, mint közoktatásügyünknek és általában népnevelésügyünknek gyökeres átre formálásában. Népnevelési rendszerünk két klasszisra osztotta a népoktatást. Elrendelte a 6—12 esztendősöknek általános tankötelezettségét . . . Scholtz Ödön : Kevés ! Szabó Balázs : . . . azok részére pedig, akik 12 éves koruk után sem ipari, kereskedelmi pályára nem léptek, vagy felsőbb iskolákba nem mentek, elrendelte az ismétlő iskoláztatást. Az általános tankötelezettséget komolyan sohasem hajtották végre, tanúm rá a sok analfabéta. Az ismétlő iskolások iskoláztatása pedig nem igen történt meg a háború előtt való évebken ; a háborúban, a forradalmak alatt, az ujabb időben pedig teljesen megszűnt. (Ugy van ! jobbfelől.) De hogyan festett és fest ma is a gyakorlatban ez a népnevelés ? Miből állott — rosszul, mondják, hogy népnevelés, mert csak népoktatás volt — ez a népoktatás ? A folytonosan halmozódó tudományoknak beemléztetéséből. Az elemi iskoláknak különösen felső, IV. V. és VI., osztályaiban a tanitó munkája valósággal rabszolgamunkává vált, amikor pl. természetrajzot, állattant, növénytant, ásványtant, természettant, csillagászatot, fizikát, gazdaságtant, alkotmánytant, földrajzot, számtant, mértani, történetet, azután természetesen hittant, éneket, rajzot kellett ezeknek a gyermekeknek fejébe beleverni, ezenkívül sok helyen tanították a slöjdöt és a tornát is. Hiába jöttek egymásután a legváltozatosabb módszerek, mégis csak irtózatos birkózás volt az,