Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-199

A Nemzetgyűlés 199. ülése 1921. évi június hó 1-én, szerdán. 303 évvel, amikor még nem történt meg Károly király látogatása, elmondottam később is. Ismétlésekbe nem bocsátkozom, csak azt állapitom meg, hogy mindaddig, amig ezt az ellenfeleinket összetartó kérdést, a trónüresedés kérdését, helyesebben a Habsburg-restauráció kérdését ki nem küszöböljük, a megoldási lehetőségek sorából ki nem dobjuk, addig nem számithatunk arra, hogy az ellenséges gyürüt, amely körülöttünk van, valamiképen meg tudjak törni. (Mozgás a, középen.) Azt hiszem, hogy ezt a megállapítást a legutóbbi események, és nagyon félek tőle, a Nyugat-Magyarországgal kapcsolatos közeli és még a további események is igazolni és bizonyítani fogják. Ha mi arról beszélgetünk, hogy milyen külpolitikai orientációt kell keresnünk, akkor azt hiszem, leghelyesebben jelölöm meg a helyzetet akkor, ha azt mondom, hogy nekünk azt a politikát kell követni, amelyet Franciaország követett. Nem a győzelmi mámorában tobzódó Franciaország, hanem a tragikus sorsú, a levert, legyőzött Franciaország áll előttem. Nem hiszem, hogy a mi szükséges külpolitikánkat helyesebben tudnánk mi magunk is megjelölni, mint megjelölte azt 1871-ben Gambetta honfitársainak, amikor azt mondotta (olvassa) : »Ne ejtsünk ki soha egy vakmerő szót. Ez nem felel meg nekünk, a legyőzöttek méltóságának. Mert a legyőzöttnek is megvan a maga méltósága, ha a sorsnak lett áldozata, nem pedig saját bűnének. Legyünk őrei ennek a méltóságnak és ne beszéljünk soha az idegenről, de értsék meg, hogy mindig erre gondolunk.« Ez klasszikus tömörséggel jelzi azt a politikát, amelyet a mi helyzetünkben követni kell. Szilágyi Lajos: Ellenkezik a kardcsörtetés politikájával! Barla-Szabó József : Papíron csinálták csak így, gyakorlatilag mindig a revanche-ot csinálták ! Rassay Károly : Franciarszág nemcsak papiroson csinálta ezt a politikát, hanem a valóságban is megcsinálta, kiindulva abból az álláspontból, hogy az ő határainak helyreállítása nem Franciaország sajátlagos ügye, nem Franciaország speciális ügye, hanem az európai békének és a nemzetek függetlenségének az ügye. En azt hiszem, hogy nekünk is erre az álláspontra kell helyezkednünk: ha nem is megbarátkoznunk, de megalkudnunk az adott helyzettel, nem beszélnünk, nem kardcsörtetnünk, hanem arra az álláspontra helyezkednünk, hogy a mi határaink visszaállításának ügye nem Magyarországnak belügye, hanem az európai politikának, az európai békének és a nemzetek függetlenségének az ügye. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) En meg vagyok győződve, hogy ez az egyedüli ut, amelyen haladnunk lehet. Ez az ut, amelyen az idő nekünk kell hogy kedvezzen. Nem a kalandos politika szempontjából, de kedvezzen abból a szempontból, hogy odaát szomszédainknál be kell állania a demoralizálódás állapotának. T. Nemzetgyűlés! Ami a demoralizálódást illeti, ebben a tekintetben utalok ugyancsak egy franci a államférfinak a mondására. Arra, amelyet Renan irt Strausshoz intézett levelében: A következőket irta: (Olvassa.) »Az a magatartás, amelyet önök kénytelenek lesznek, mint hódítók, akaratuk ellenére az annektált tartományokban követni, végre is demoralizálni fogja önöket. Kénytelenek lesznek meghazudtolni minden eddigi ekeiket, bűnösökként bánni el azokkal az emberekkel, akiket becsülniök kellene és akik nem fognak mást tenni, mint amit önök olyan nemesen cselekedtek Jena után. Minden erkölcsi eszme el fog zülleni önöknél.« Ugyanez a helyzet nálunk. Azok a nemzetek, amelyek az elnyomás miatt panaszkodtak, ha meg akarják tartani hatalommal, erővel az ő pozíciójukat, kénytelenek lesznek az elnyomások eszközeivel élni, amely őket az egész világ előtt kompromittálni és demoralizálni fogja. Én ugy érzem, hogy a mi erőnk a külpolitika terén a mi komolyságunk és belpolitikánk szolidsága. Nekünk igyekeznünk kell arra, hogy Magyarországot erkölcsi, gazdasági és kulturális tekintetben minél magasabb színvonalra emeljük. Szilágyi Lajos: Az ellenkezője történik! Rassay Károly: Ezzel elérkeztem beszédem végéhez. Ha sommázni akarnám a kormánnyal szemben érzett bizalmatlanságomat, akkor bizonyára nem tudnám szebben kifejezni, mint ahogy azt valamikor a képviselői padsorokból a jelenlegi közoktatásügyi minister ur tette. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsobaloldalon.) Élveztem a beszédét, amikor mellette ültem. Azt mondta akkor, »hogy ő ugy látja, hogy a kormányzatból hiányzik egy nagy gondolat, egy mindent determináló, átfogó nagy idea. Én azt hiszem, és ugy érzem, hogy ez a nagy idea ma is hiányzik a kormányzatból En nem látom. Lehet, hogy ő már látja ezt a nagy gondolatot, ami a kormányt vezeti és annak minden lépését determinálja. Én nem. De ez már a fizika törvénye : ő közelebb jött a kormányzathoz, én az ellenzék padsoraiban távolabbra kerültem. 0 talán ezért látja, én talán ezért nem látom. Én ma is keresem ezt a vezető motívumot, ezt a vezető gondolatot, és bármennyire keresem, nem látom azt a kormánynál. De azt nem is tudom másban elképzelni, mint abban, hogy egész társadalmunkat, törvényhozásunkat, államfőnket, az egész kormányzatot át kell hatnia annak az egy gondolatnak, hogy Magyarországból, területi miniatürsége mellett is, a magyar géniusznak, a munkának, a békének, a megelégedésnek, a igazi keresztény erkölcsöknek egy olyan tökéletes alkotását kell teremtenünk, amely egyedül lesz képes vonzóerőt gyakorolni az elszakított területekre, (ügy