Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-198

266 A Nemzetgyűlés 198. ülése 1921. évi május hó 31-én, kedden. Egy héttel ismét a proletárdiktatúra kikiáltása előtt a következő passzus (olvassa) : »Nines józan eszű ember Magyarországon, aki elhinné, hogy a megnevezett pártok bármelyike vissza akarja hozni akár a monarchiát, akár a militarizmust, akár a régi rendet, E pártok mindegyike a forradalom vívmányainak alapján áll, ugy, amint azokat a november 16-iki néphatározat megállapította. Ennélfogva e pártok tántoríthatatlan hűséggel és elszántsággal ragaszkodnak a köztársasági államformához, a népuralom rendszeréhez, az egyesülés, gyülekezés és a sajtó teljes szabadságához, és el vannak határozva, hogy e vívmányokat bárhonnan jövő támadások ellen megvédik.« Ezt az utolsót különösen ajánlom b. figyelmükbe. Ugy állunk tehát, — és ezzel végeztem is a forradalommal — kogy a forradalom akkor egy abszolút szükséges valami volt. Ha ezek az urak nem lettek volna, másoknak kellett volna lenniök. Jobb lett volna, és elsőrendű érdek lett volna Magyarország részére, ha akkor Andrássy Gyula gróf veszi kezébe a dolgokat. Azoknak a tanulmányoknak alapján, amelyeket folytattam, privát meggyőződésem az, hogy ha ő itt van Magyarországon, akkor ő egy Károlyi Mihályra és az összes pártokra az ő erejével, az ő szuggesztív képességével hatni tudott volna és az őnagy, fényes és erős múltjával képes lett volna arra, hogy megszilárdítsa azokat az erőket, amelyek tisztán az ország érdekét tartják szem előtt, és lehetetlen lett volna, hogy az ő éles szeme ne lássa meg a bolsevizmust, amely már a láthatáron mutatkozott. Tasnádi Kovács József : Alá volt már akkor aknázva mir den ! Sándor Pál : Az aláakn ázásokról már beszéltem, t. képviselőtársam. Ezzel befejeztem a háborús és a forradalmi dolgokat. Bocsánatot kérek, hogy ilyen sokat olvastam fel, megígérem, hogy ezentúl felolvasnivalóm nem lesz. A budgetvitára nem is fogok rátérni, nem is fogok a budgetről beszélni, mert erőm nem birja ; beszélni fegok azonban még egy kérdésről, amelyet nagyon fontosnak tartok az ország érdekében. Ez a külpolitika. Azt hiszem, ii£gy hibát követünk el itt a Nemzetgyűlésen, hogy a külpolitikát olyan quantité négligeable-nak tekintjük, olyan semmiségnek, mint a múltban. A külpolitikával a múlt parlamentjeiben is csak igen kevesen foglalkoztak, igen kevesen értettek hozzá, minket mindig a belpolitika dirigált, mi belül verekedtünk, ugy mint a lengyelek, és ez volt a vesztünk. Ha eltekintek attól, hogy itt sokkal nagyobb rendnek kell lenni, amely felé már utón vagyunk, minket elsősorban a külpolitika kell hogy érdekeljen. Mert a külpolitikán dől el a sorsmik, hogy megmaradunk-e a 14 vármegyével, vagy pedig idővel ismét vissza tudjuk kapni integritásunkat. Konstatálom, amint már többször is mondották, hogy mi itt állunk teljesen elhagyatva, teljesen kifosztva, minden nélkül, egyetlenegy barát nélkül, körülvéve csupa ellenségtől, körülvéve olyanoktól, akik áhítatosan várnak arra, hogy mikor tudják Magyarország feldarabolását tovább folytatni. Legyünk azzal tisztában, hogy a mi környezetünkben nincs más terv, mert még mindig igen veszélyes pontnak tekintik Magyarországot, még mindig azt hiszik, ha kis állam vagyunk is, de egységes állam vagyunk, egy a nyelvezetünk és nagyon hamar arra a pozícióra fogunk jutni, hogy itt semmiféle akár osztály-, akár vallási villongások nem lesznek. A mi külpolitikánkban az utolsó két évben a legrémségesebb hibákat követték el, aminőket általában elképzelni lehet. Itt van maga az a tény, hogy ez alatt a két év alatt nem voltunk képesek egyetlenegy barátot sem szerezni, és ha volt is egy barátunk, mint az olasz, azt könnyelműen odadobtuk és elvesztettük. Tehát a mi külpolitikánk, összes előkelő férfiaink és agyaink képtelenek voltak arra, hogy az olaszokban legalább azért szerezzünk barátot, hogy lehetetlenné tegyük a kis entente megalakulását. Meskó Zoltán : ügy van ! Sándor Pál : Megalakult körülöttünk a kis entente. Azt hiszem, ha mi annak idején akár Romániával, akár Jugoszláviával meg tudjuk magunkat értetni, ha van erőnk és bátorságunk arra, hogy az érzelmi momentumon túltegyük magunkat, — ami, elismerem, rettenetes valami — és szövetkezünk ezen államok egyikével akármilyen gazdasági vagy politikai értelemben, akkor ennek a kis entente-nak megalakítása majdnem lehetetlenség lett volna. IVIeskŐ Zoltán : Prangins felé néztünk, ahelyett, hogy másfelé néztünk volna. (Zaj.) Kár ezen nevetni, ez kovácsolta őket össze S (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Sándor Pál : Alkalmat adtunk arra, hogy ez a kis entente, amely létesült, véd- és dacszövetséggé alakuljon át expressis verbis Magyarország ellen, hogy majd közösen megvédjék határaikat, amelyeket a st.-germaini béke adott. Ez pedig oly veszély, amelyet most alig tudunk itt eléggé mérlegelni. Mert tegyük fel azt, hogy a nagy entente által kiküldött határbizottság meg fogja azt tenni, hogy határunkat kissé kijjebb tolja. Hát azt hiszik, hogy a kis entente ebbe bele fcg menni ? Hogy nem azért szövetkezett, hogy meghiúsítsa fegyveres erővel azt, amit a nagy entente határoz ? Hát azt képzelik, hogy ha a kis entente egy fait accomplit csinál, akkor, amikor ők egyesülve vannak, a nagy entente egyszerű kívánságára ki fognak valahonnan menni ? Birtha József: Akkor nincs nagy entente! Rassay Károly : Németország látta, hegy van ! Sándor Pál : Láttunk eleget. Láttuk, hogy Lengyelország betört Sziléziába és ma egyszerűen azon tanácskoznak, hogy annak egy részét mégis odaadják Lengyelországnak, pedig a népszavazás egészen más eredménnyel végződött. Tehát ha a nagy entente akarna is minket segíteni, nézetem