Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.
Ülésnapok - 1920-162
A Nemzetgyűlés 162. ülése 1921. nem is a kivételes törvények alkalmazásán alapulnak, amelyek régi törvények alkalmazásával és az azokkal való visszaélés árán követtettek el, amelyek minden kritikát kihivnak és köteleznek mindenkit arra, hogy igenis, törekedjék a hivatalos hatalommal való visszaélés minden esetét megtorolni, annak szankcióit súlyosbitani és a vonatkozó törvényeket mindig alkalmazni. Miután azonban ennek a törvényjavaslatnak tárgyalása már igy is meglehetősen elhúzódott, én konkrét eseteket felhozni nem akarok, annál kevésbé, mert meg vagyok róla győződve, hogy a t. Nemzetgyűlés tagjainak szintén tudomásuk van ilyen konkrét esetekről saját tapasztalásukból, amelyek legjobb meggyőződésük szerint helyt állanak, valók és igazak. (Igaz! Vgyvan! half elől.) Én azonban azt tartom, hogyha el lehet és el kell fogadni ezt a törvényjavaslatot a társadalmi és állami rend hatályosabb védelme érdekében, viszont nem elég csak egy ilyen törvényt hozni, amely — mint az indokolás mondja, — alkalmas legyen arra, hogy a jelenkor felforgató eszméitől tévútra vezetett elemeket visszariassza a fennálló társadalmi rendnek jogellenes megtámadásától, mint ahogy nem elegendő csak megtiltani az emberi testnek, amelybe szálka hatolt, amelyet mérgező fulánk ért, amely mérges anyaggal inficiálódott, vagy amelyet láz sorvaszt, hogy ne fájjon, és nem elég pusztán csak figyelmeztetni a beteget, hogy csak visszavettetik a gyógyulás utján, csak magának árt, ha nyugodtan nem marad és türelemmel nem várja állapotának jobbrafordulását. Ha a fájó testből a szálkát, az idegen testet el nem távolítjuk, ha a láz ellen megfelelő csillapitószert nem adunk, ha a mérges anyag hatását ellenszerrel nem paralizáljuk, nem következhetik be gyógyulás. Épen igy a társadalom nyugalmát megteremteni és majdan fentartani nem annyira törvényekkel lesz lehetséges, — legyenek bár azok drákói szigoruságuak is — mint inkább azzal, hogy ha a társadalmat állandó izgatottságban tartó okokat a társadalom életéből kiküszöböljük. (Igaz! TJgy van!) Az igazi segítség, az igazi védelem ez lesz, enélkül pedig mennél számosabb törvényt és jogszabályt alkotunk a társadalmi és állami rend védelmére s mennél inkább vesszük komolyan és akarjuk végre is hajtatni az igy meghozott jogszabályokat, annál inkább fogunk az elé a lehetetlen feladat elé álittatni, bogy nyomozó, besúgó, kémkedő, őrködő formációkban szervezzük és fegyverbe állítsuk a társadalomnak, a népnek egyik felét, hogy rendben tartsuk és fegyelmezzük vele a másik felét. Ehelyett ki kell venni a lázítók és ámítók szájából a leghatásosabb argumentumokat, (Igaz ! TJgy van !) és ezzel többet teszünk a társadalom és az állam védelmére, mint száz büntető paragrafussal, mert ezen az utón a társaévi már ez. hó 10-én, csütörtökön. 469 dalmát előbb bizóvá és reménykedővé, azután pedig megelégedetté és boldoggá tesszük azokat a rétegeket is, amelyeket a dolgok mostani állása szerint legkönnyebben lehet elégedetlenné tenni, felbőszíteni és a társadalom mai rendje ellen csatasorba állítani. Az én meggyőződésem szerint pedig, t. Nemzetgyűlés, a legnagyobb néplázitó az igazságtalanság! Ezt következtetem nemcsak lélektani okokból, midőn azt látom, hogy az aránylag legnyugodtabb kedélyeket is a legkönnyebben kihozza sodrából az igazságtalanság, hanem tudom tapasztalati tényekből is. Mert méltóztassék csak visszagondolni azokra a tömeggyülósekre, amelyekről a felforgatás útjára indult. Méltóztassék csak átlapozni az előkészítő idők sajtótermékeit, és méltóztassék megállapítani, hogy nem volt-e akkor minden mondatnak egy refrénje, száz szónak is ugyanazon egy vége, az a kérdés, hogy igazság-e ez. Méltóztassék visszaemlékezni, hogy nem állitották-e mindig a tömeg elé a gyermeket, aki kenyeret kér és nem tud megnyugodni, mert nem tud kapni, és az anyát, akinek a szive szakad meg, mert nem tud adni. És nem plakatirozták-e a falra a sápadtképü fiúcskát és a nyomor száz más képmását, és nem hangzott-e fel sokszor a mi lelkünkben is a kérdés, hogy igazság-e ez, és nem voltunk-e kénytelenek sokszor magunk is azzal felelni, hogy nem igazság ! És ha talán ezen törvényjavaslat, illetőleg leendő törvény erejénél fogva, majd nem fognak erről a kérdésről beszélni, vájjon el lesz-e intézve ezzel kérdés ? Az én meggyőződésem szerint nem lesz elintézve, mert ez a kérdés valameddig él, mindig beszél, ha néma is, szól és minél jobban hallgat, annál izgatóbban hat, mert nemcsak a suttogva elmondott szó, nemcsak a népgyűlési beszéd, nemcsak a betűk milliói tudnak lázítani, hanem jelenségek, életviszonyok, életkörülmények, észleletek, némán tudomásulvett, de bensőnkben igazságtalannak érzett intézkedések sokszor jobban lázítanak, hatásosabban izgatnak, mint a legdörgőbb népgyűlési szónoklat. Méltóztassanak elhinni, hogy az igazi társadalmi forradalmakban a sámsoni erőt, amely kiemelte a társadalom pilléreit és megrázta tartóoszlopait, nem azok képviselték, akik népgyűléseken és sajtótermékekben a nép szenvedélyeit felkorbácsolták és a fennálló társadalmi rend elleni támadásra uszítottak, hanem az igazi sámsoni erőt az igazságtalanságok halmazatának tudata, érzete képviselte, (TJgy van ! TJgy van!) ez ragadt bele száz és ezer karral a társadalom gerendázatába és tiport össze fékezhetetlen dühvel mindent amihez ért, mert az emberi önzés és az alacsony szenvedély nagyitóján keresztül az igazságtalanság százszor olyan elviselhetetlennek, százszor olyan nagynak tűnt fel. (TJgy van! Ügy van! a középen.) A"?t hiszem, hogy még mindig nem állunk