Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-156

A Nemzetgyűlés 156. ülése 1921. a jelenlegi súlyos viszonyok közt ujabb és ujabb terhek vállalása, kötelességüknek érezték elmenni ezen terhek vállalásával a legvégső határig és annyit tenni a munkásság megélhetésének meg­könnyítésére, amennyit az ipar életfeltételeinek kockáratétele nélkül egyáltalában elbírnak. Ettől a meggondolástól vezettetve a munkaadók azt felelték a munkásságnak, hogy a január 17-én életbelépett béremelés után február 5-én ujabb javításra nem képesek, de már most lekötik magukat abban az irányban, hogy március vé­gére olyan javításban részesitik a munkásságot, amilyennek megadására az előzékenység leg­magasabb fokán egyáltalában képesek lesznek. A munkaadóknak ezt a magatartását nem saját helyzetük befolyásolta, hanem kénytelenek voltak tekintettel lenni a napisajtó közismert súlyos anyagi helyzetére és teljes egyetértésben jártak el a lapkiadó tulajdonosok összességével, a lap­kiadó tulajdonosok szindikátusával. A lapkiadótulajdonosok ugyanis csak kény­szeredetten követhették ármegállapításaikban a lapok előállítási költségének rohamos emelkedé­sét, mert lehetetlenségnek látszott előttük, hogy a január hó elsején életbeléptetett árfelemeiések után már februárban újra megadóztassák az olvasóközönséget, és ezért a lapkiadóknak sem lehetett más álláspontjuk, minthogy legkoráb­ban három hónappal a legutóbbi árszabályozás után ujabb drágítással nem sújthatják a közön­séget. A munkássággal folytatott tárgyalások leginkább ezen, a viszonyok által ugy a munka­adókra, mint a lapkiadókra rákényszeritett rö­vid pár heti halasztás körül fordultak meg és az e címen felmerült és a munkásság részéről elháríthatatlannak jelzett nehézségek eltüntetése végett a munkaadók áldozatkészségükben — mint ők mondják — odáig mentek, hogy már­cius 21-ére beígérve az ujabb béremelést, még addig hátralévő három hétre hajlandóknak nyi­latkoztak oly rendkívüli segély nyújtására, me­lyet a napilapok kiadóira mint rendelőikre át nem hárítva csak azért voltak készek viselni, hogy a megegyezésnek ezen utolsó akadályai is meg­szüntethetők legyenek. Ebben a stádiumban váltak szét a tárgyaló felek február 25-én este 9 órakor azzal, hogy a vasárnap délutánra egybehívott munkásgyü­lésen a munkaadók javaslatát tárgyalás alá fog­ják venni. A munkaadók nyugodtan néztek eléje a hétfő reggelre várható válaszadásnak, mely alapját képezte volna a hétfő délután a munkás­kiküldöttekkel folytatandó tárgyalásnak. Ehelyett azonban hétfőn reggel a személyzet az összes üzemekben már szombaton előkészített nyomta­tott ultimátummal jelentkezett, melynek alá­írását követelték annak ellenére, hogy a majd­nem 25 éven át fennállott kollektiv szerződéses viszony teljességgel kizárta azt, hogy az egyes üzemek egymástól függetlenül, illetékes főnöki szervezetük kikapcsolásával magukat külön meg­állapodásuk aláírásával lekössék. évi márczius hó 1-én, kedden. 307 Ez a helyzet, ugy, ahogy azt a munkaadók előadják. JSIem akarom magamat ezzel a fel­fogással azonosítani, mely ebben a memoran­dumban, ebben az összefoglalásban megszólal. Kerekes Mihály: Halljuk a munkásokat! Milotay István: Senki sincs mélyebben el­telve attól a kívánságtól, hogy a munkásságnak, és köztük a nyomdai munkásságnak szociális és anyagi igényei a lehető legmesszebbmenő mértékig honoráltassanak, mint jó magam. Senki nem becsüli jobban nálam azt a nehéz munkát, melyet a nyomdai munkások és betű­szedők végeznek. Jó magam 15 esztendő óta ujságiró vagyok, s ez alatt a 15 esztendő alatt megtanultam ismerni ezen munka nehézségeit és megtanultam becsülni azt a szakképzettséget, azt a fegyelmezettséget, azt az intelligenciát és sokszor azt az áldozatkészséget is, mely a nyomdász-munkásságban megvan ezen nehéz­ségek leküzdésére. Ismerem azokat az igen nehéz szociális életviszonyokat is, melyek közt a magyar nyomdai munkásság él és tudom, hogy milyen mértékben sújtják a megélhetésnek ezen borzasztó feltételei, melyek ma különben nem csak a munkásságot, hanem a középosztályt (ügy van! Ugy van!) a magyar értelmiség széles nagy részeit talán nem kisebb mértékben sújtják, mint őket. (Egy hang a jobboldalon : Sokkal jobban ! 8 az még sem sztrájkol!) Szabó József (budapesti) : Nem bérsztrájk ez, kérem ! Gaal Gaszton: A bírák sokkal kevesebbet kapnak és még sem sztrájkolnak ! Milotay István: Midőn kifejezem a méltá­nyosságnak ezt az érzését a munkássággal szemben, ugyanakkor nem hunyhatok szemet az előtt a jelenség előtt sem, hogy a munkás­ságban olyan helyzetben, mint a mai, és a munkaadóknak nemcsak általuk állított, hanem a másik részről is bizonyos mértékig elismert méltányosságával szemben, mely hajlandó volt ezen nehézségeket egy középút keresésével át­hidalni és kiegyenlíteni, nem volt meg az ön­fegyelmezés azon mértéke, mely egy ilyen közép­úton kereste volna a kiegyenlítést és békés megegyezést és amely útját vágta volna annak, hogy a magyar napisajtó olyan helyzetbe kerül­jön, mint amilyen előtt áll, a sztrájk és a napi­lapok beszüntetésének következtében. (Mozgás.) A munkásságnak ez az elhatározása annál súlyosabban esik latba és annál alkalmasabb arra, hogy a bérkövetelésen túl bizonyos poli­tikai jelleget adjon a mozgalomnak, (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl.) mert mindenki tudja, hogy a nyomdászok szakszervezete a legjobban kiépített munkásszervezet, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) amely úgyszólván egy nemzet­közi központnak dirigenciája alatt áll, amely­nek működésébe és. elhatározásába tehát olyan külső erők nyúlhatnak és avatkozhatnak bele, amelyek esetleg ellenséges politikai számítások­tól vezettetve, a magyar belső viszonyoknak 39*

Next

/
Oldalképek
Tartalom