Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-153

lí)2 A Nemzetgyűlés 153. ütése 1921. évi február hó 25-én, pénteken. áldatlan politikát és térjen arra a politikára, amelyet mi, kisgazda képviselők már annyiszor figyelmébe ajánltunk, de erre mindig csak Ígéretet kaptunk. Előttem szólott t. képviselőtársam jól mutatott rá, hogy mi az oka a közélelmezés terén ezeknek a szomorú állapotoknak, jólehet a polgárságot mindenhonnan szorongatják. Hiszen mi szívesen vállaljuk annak a néprétegnek az élelmezését, amelyik két keze munkájával keresi kenyerét és fizetéséből nem tudja megszerezni a szükséges élelmet. Ez a réteg igazán rá van szorulva a kormány támogatására és megérdemli, hogy kenyere — hiszen ugy sincs mása — ne legyen olyan uzsora-áru és olyan nyomorúságos. Ezt pedig csak a rossz politikának köszönheti, mert bár a malmoknál, több millióba kerülő nagy felügyelet van, mégis azt tapasztaljuk, hogy a szegény munkásnép asztalára olyan nyomorúságos kenyér kerül; kétségtelen, hogy abba a lisztbe mindenfélét, még kukoricacsutkát is beleőrölnek. Az ilyen állapot ellen nekünk, képviselőknek, kell tiltakoznunk, nehogy olyan helyzet következzék be, amilyet mi igazán nem óhajtunk. Azt mondja a közélelmezési minister ur, hogy ő katonasággal nem rekviráltat, de viszont tudok olyan esetet, hogy egy polgárhoz, aki az adógabonáját beszállította és elszámolt hivatalosan a községgel, kiment egy bizottság és minden jogszabály s minden hatósági bizonyíték felmutatása ellenére követelte, hogy igenis mutassa meg mindenét, mert fel akarják mérni a gabonáját. Igaz, hogy az illető polgár a legnagyobb felháborodással tiltakozott, hogy kérem, mit akarnak még velem. »Itt vagyok tizennégyedmagammal. Ez a bérlet az egyedüli megélhetési forrásom. Arra sem elég a jövedelmem, hogy a családomat fentartsam. Eleget tettem a haza iránti kötelességemnek. Ne zaklassanak.« Erre azt mondja az illető : »Fogd be a szádat, büdös paraszt! Minden kisgazdát föl kellene akasztani!« Engedjék meg, amikor Magyarországon igy bánnak az igazi jó polgárokkal, akik minden erejűkkel, tehetségükkel szolgálták a hazát, akkor ebben az országban nem lehet békesség. (Mozgás a jobboldalon.) Ilyen terrorizálásokkal nem fogjuk a többtermelést elősegíteni, hanem csak arra szorítjuk a kisgazdákat, hogy csak annyit termeljenek, amennyi a saját szükségletükre elég. Mi fog történni akkor az országgal ? Kétségbeejtő helyzetbe kerülünk. En még nem láttam olyan béketűrő embert, mint a magyar paraszt. Tür, talán még akkor is hallgat, ha pofon vágják. De ha elveszti a türelmét, akkor nincs nála veszedelmesebb ember. A magyar paraszt megteszi a kötelességét, szorgalmasan dolgozik, nincsenek nagy igényei, a maga szájától vonja el a falatot. (Mozgás a baloldalon.) A falun nincsenek olyan gyönyörű tulipános virágok, mint ahogy önök gondolják. Nem mondom, hogy ők lennének a legnagyobb nyomorúságban, mert hiszen jaj lenne a hazának, ha még a szántóvető polgár is éhezne. De a közigazgatás lehetetlen módon bánik velük. Mondok egy esetet. A hadseregbe, melyre alapítjuk országunk jövőjét, boldogulását, ma megint csak azt a kispolgárt sorozzák, azon a címen, hogy megbízható. Odahaza marad a felesége, apró gyereke, jószága, nincs aki gazdálkodjék 6—-8-—10 hold földecskéjén, mert neki ott kell nyomorogni a századokban. Látnia kell azt, hogy a gazemberek, akiket nem vesznek be a katonasághoz, mert megbízhatatlanok, vigan láncolnak, kereskednek, vagyont szereznek ezalatt. Ne csodálják akkor, ha ők sem szolgálják olyan lelkiismeretesen a hazát mint ahogy kellene, és többször megtörténik, hogy egyikük-másikuk hosszabb szabadságot vesz magának, mert rákényszerítik erre vagyonkájának és családja megélhetésének biztosítása. Már most mi történik? Katonákat küldenek, ki a felhajszolásukra, még pedig olyan fiatal katonákat, akiknek nincs olyan higgadtságuk, mint a megállapodottkoru tiszteknek. Nem mondom, hogy nem volt bűnös az illető, mert hiszen a katonaságnál fegyelmet kell tartani. De megtörtént az ital mámorától felhevítve, hogy ijedtében megszaladt az illető és agyonlőtték. Az az illető, aki nyomozni künnjárt a falun, még azokat is, akikről látta, hogy koruknál fogva nem katonának valók, terrorizálta. Hencegésből felvágta az állukat, bevágta az orrukat, büdös parasztnak nevezte őket. Engedelmet kérek, ezt az állapotot nem lehet tovább tűrni. Ha valaha, ugy most van óriási szükség arra, hogy a belügyi tárca be legyen töltve és olyan erős kézben legyen letéve, amely fegyelmet tud tartani mindenkivel szemben. De amikor azt látja a nép, hogy a fegyelmet csak egyoldalúan követelik meg és csak avval akarják megtartatni, aki úgyis a legnagyobb áldozatot hozza, akkor nem érjük el azt a békét az országban, amire szükségünk lenne. Midőn ezeket bátor voltam felhozni, meg akartam győzni a Nemzetgyűlés azon tagjait, kik talán azt hiszik, hogy mi, kisgazdapárti képviselők, nem érzünk egyet önökkel a haza nehéz helyzetében. Ne tévesszék szem elől, hogy a legnagyobb áldozatot mi hozzuk, az a társadalom, mely saját magát, saját népét áldozza fel. Ha a falura megyünk, mindig azt hirdetjük: »ne törődjetek vele, a haza java megkívánja, hogy ti hozzátok meg a legnagyobb áldozatot.« De szomorúan kell tapasztalnunk, — azoknak az uraknak mondom, kik csóválták a fejüket — hogy milyen lehetetlen állapotok uralkodnak a falun. A falun pl. most a kormány rendeletéből államrendőrséget állítottak fel. Ha az a parasztasszony piacra visszi a tojást vagy a tejet, már ott a rendőr és vigyáz rá, nehogy egy koronával véletlenül is drágábban adja, mtrt különben a maximális áron leméreti. Azután összebeszélnek az ő kuncsaftjaival, azoknak leméreti és tovább megy, mint aki jól végezte a dolgát. De ha az az