Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.
Ülésnapok - 1920-153
A Nemzetgyűlés 153. ülése 1921. évi február hó 25-én, pénteken. 193 elkeseredett asszony megkérdi, miért nem mennek be az üzletbe is és miért nem figyelmeztetik a boltosokat is, hogy uzsoraáron nem szabad adni portékát, akkor azt a választ kapja : »Ahhoz semmi közünk«. Lehet igy az országot békességben fentartani ? Nem lehet egyoldalúan mindig egy osztályra rakni a terheket. Ha valakinek egy jó lova van és azt szakadásig hajtja, akkor az is megszakad és egy sem lesz. Az ember nemcsak kenyérrel él, de meztelen testét ruháznia is kell. Nem akarnám, hogy az a szegény nép, ez a dicsőmultu magyar nép odajusson, hogy Evakosztümben legyen kénytelen járni. (Derültség a baloldalon.) Pedig ottállunk. A könny kicsordul szememből, mikor a templomban látom rongyokba burkolva annak a szegény családnak a gyermekét, Nem nevetnivaló ez. Mindannyiunknak össze kell fognunk, hogy az uzsorát letörjük. Mert ha megnézzük azt a kereskedelmet, amelynek szabad tere van még mindig mindent a legnagyobb uzsoraáron forgalomba hozni, addig egy osztályt, a földmives osztályt katonafegyverekkel kényszeritik arra, hogy még azt is odaadja, amire neki van szüksége. Ha majd azt látja a falu népe, hogy minden téren ott lesz a kormány erős keze, ha mindenre ráteszi a kezét, akkor azt is be fogja látni, hogy ennek a magas árnak nincs létjogosultsága. Nem tudom azonban, mitől fél a kormány, különösen a kormány elnöke? Attól fél, hogyha a parázsba belenyúl, megégeti a kezét? Az ország sorsa megkívánja, hogy egyszer már vágjon le mindenhova. Tegyük meg már egyszer azt a szent kötelességet, amelylyel ennek a népnek tartozunk. ( TJgy van ! TJgy van ! a baloldalon.) Miért nem tudjuk élelmezni a népet ? Azért, mert mint az előttem felszólalt képviselőtársam is mondta, Budapesten majdnem egy harmadrésszel több az ellátatlanok száma, mint amennyi lakosa van. Itt vannak a milliomosok és milliárdosok, akik szégyenszemre nem áltatják magukat mint elláttatlanokat felvétetni s kivenni a nyomorgó nép szájából a falatot. Bolond volna, ha — engedelmet kérek a kifejezésért -— azt a rossz kenyeret enné. Becseréli tehát, odaadja uzsorásoknak, akik továbbviszik, de ők mégis, mint elláttatlanok kiveszik jogosultságukat az üzletből. Pedig elvárhatnánk tőlük, hogy szálljanak már egyszer magukba, világosodjék fel lelkiismeretük, hogy nekik is áldozatot kell hozniok ezért a hazáért. Mert kit ér a leghamarabb a veszély ? Ugyebár a vagyonos osztályt, mert egyfelől a szegény munkásnép háborodik fel, másfelől az agyonzaklatott földmivesosztály és akkor ő marad a középen. (Egy hang a jobboldalon : Elszöknek akkori) Nem mindig lehet elszökni. Még nincs késő. Vigyázunk, hogy ez a parázs ne azokat égesse meg, akik ma kárörvendve nevetnek. Kérem különösen a gazdagokat, a mágnásokat, az arisztokratákat, lássák NEMZETGYŰLÉSI NAPLÓ. 1920—1921. — VIII. KÖTET. be, hogy nekik kell jó példával előljárniok, osszák meg barátságosan a feleslegüket, s tekintsék azt, hogyha ennek a hazának valaha volt rájuk szüksége, ugy most van rájuk szüksége. Ne csak szóval, de tettel is bizonyítsuk be mindannyian, hogy az ország nehéz sorsán segíteni akarunk. Kerekes Mihály : Temetőhelyét sem adnak a népnek !• Bodor György : Ez esetben elérjük azt a célt, melyet ez a szegény magyar nemzet oly régen vár. Nem kétlem, hogy t. képviselőtársaim is hallják azokat a panaszokat, amelyeket én hallok. Ha az ember a villanyoson utazik, de egyebütt is mást sem hall, mint a legnagyobb elkeseredést és azt a kérdést, hogy mikor segítünk már a drágaságon ? Igazuk van, mert mig mi itt mindig azon törjük a fejünket, hogy hogyan lehetne az országot boldoggá tenni, addig szikla módjára emelkednek az árak a kirakatokban. Nem mindig megokoltak azok a magas árak. Azt tapasztalom, hogy mióta az Árvizsgáló Bizottság működik, nap-nap után emelkednek az árak, s ma már oda jutottunk, hogy még a vagyonos ember sem tudja megszerezni ruházkodási szükségletét. Kérem a kormányt, találjon módot arra, hogy végrevalahára ezt a drágaságot megszüntethesse, mert ha mindig arra várunk, hogy majd a külföld fog rajtunk segíteni, akkor egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy elpusztultunk. Azt mondja az Isten tanítása: Ember, segits magadon, majd én is segítek. feaját magunknak is kötelességünk tehát segíteni azokon a bajokon, melyek okozzák, hogy emberi társadalom legnagyobb része elégedetlen és hogy nincs bizalommal a Nemzetgyűlés iránt. Tegyük jóvá a mulasztásokat. Követeljük pártkülönbség nélkül a kormánytól, hogy ne csak a gabona árát, hanem az iparcikkek árát is nyomja le teljes hatalmával és akkor kezeskedünk róla, hogy le fog szállni az élelem ára is. Mert nem örül ám a falusi nép annak, hogy egy darab marháért 20.000 koronát olvasnak le neki, hogy le kell valamit teríteni és egy óráig olvasni a pénzt, mikor a kovács egy lópatkolásért elkéri azt tőle. Tartozom különösen budapesti képviselőtársaimnak feltárni azt a tényt, hogy nem egészen olyan rózsás a falusi nép helyzete. Diních Vidor: Tudjuk azt! Bodor György : Kétszáz koronába kerül egy patkó, s mire egy lovat megpatkolnak, már három méter búza ára odavan. Hol van még a szíjgyártó . . . Szabó József (budapesti) : Hány lába van annak a lónak? (Derültség balféiol.) Bodor György : Ha eltörik a gazda kocsija, nem tudja megcsináltatni, s egy rongyos pár cipőért ki kell adnia azt a pénzt. Szabó József (budapesti): Hány patkó kell egy lóra? 25
