Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.
Ülésnapok - 1920-124
A Nemzetgyűlés 124. ülése 1920. ződnak, ugyanazokat a nagybirtokokat, amelyek az ő kezében voltak, egy bizonyos irányban az ő vezetése mellett bizonyos termelésre ő ösztönözze és azoknak a termelése fusson össze a régi földesurnái, aki egy bizonyos területen még mindig birtokos, aki azon terület terményeinek feldolgozója, gyáriparosa legyen. Ezt a szempontot már csak azért is fontosnak tartom, mert itt egy bizonyos önvédelmi eszköz áll a nagybirtok rendelkezésére, mert ha virágzó ipartelepeket tudunk teremteni, azoknál az ipartelepeknél sok ezer embert tudunk foglalkoztatni, szóval azokat keresethez juttatjuk és megadjuk a lehetőséget arra, hogy ott a gyártelep körül legyen egy kis házuk, telkük, azaz odakötjük, mint állandó munkást, akkor igenis évről-évre kevesbítjük azok számát, akik földet kivannak, tehát magára a földbirtokra nézve is kevesbítjük azoknak a számát, akik abból kérnek, ezáltal tehát meglassítjuk azt a folyamatot, amely földbirtokszerzésre irányul. De itt nemcsak az a fontos szerepe van annak, hogy ipartelepeket teremtsünk, hogy ez egy önvédelmi szerep a nagybirtok számára, hanem ez különben is óriási haladást jelent, mert azt tapasztaljuk, hogy nem mindig azon van a hangsúly, hogy földet adjunk, hanem azon van a hangsúly, hogy megélhetést adjunk az embereknek, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) és hogy nekik biztosítsuk azt, hogy a maguk becsületes munkájával magukat és családjukat eltartsák. Nem feltétlenül földet kíván az a munkás, csak emberileg élni akar; és én azt hiszem, hogy sokkal emberibben, sokkal jobban fog megélni, ha tisztességes bánásmód mellett a gyáriparban tudjuk őt foglalkoztatni, mintha egy-két hold földön rabszolgája annak a földnek és .abból csikorogva, nyomorogva kell élnie. Hiszen a gyártelepeknek meg kell adniok a lehetőséget, hogy a munkásoknak mellettük telkük, házuk legyen, hogy oda legyenek kötve az anyaföldhöz ugy, mintha szántás-vetésből élnének. Ennek a gondolatnak továbbra kiható hatása is van, mert hiszen nálunk, mostani viszonyaink között, tudjuk jól, hogy ipari ellátásunk óriási nehézségekbe ütközik. Gyárakat alapítani ma igazán olyan óriási tőkéket igényel, amelyek nem állnak rendelkezésre. De ha a földbirtok megváltási árát erre fordítják a földbirtokosok, akkor nagy lépést teszünk előre, s viszont nemzeti szempontból is határozottan épitő munkát végzünk ; mert ha csak egy oldalról adunk földet és a másik oldalon nem gondoskodunk arról, hogy idehaza meg tudjuk termelni mindazt, amire szükségünk van, akkor voltakép nem szabadítottuk fel magunkat abból a rabságból, amelyben voltunk iparilag, és amely miatt épen napjainkban a legkeményebb sorsban szenvedünk. Ehhez a kérdéshez szeretném hozzákapcsolni a földbirtokreform másik kérdését is, évi november hó 9-én, kedden. 371 amely ugyancsak ilyen irányban óhajtana megoldást, s ez az amerikai visszavándorlók kérdése. Amerikából számtalan sokan szándékoznak — legalább ugy mondják — visszajönni, akik meglehetős tőkeerővel is rendelkeznek. Ezeknek legnagyobb része odakünn Amerikában nem földmiveléssel foglalkozott, hanem ipartelepeken, bányákban és más ilyen foglalkozási ágakban helyezkedett el. Ha ezek hazajönnek, akkor, szerintem, a legokosabb és leghelyesebb elhelyezkedési mód az volna, hogy azok, akik odakünn már gyakorlott ipari munkásokká lettek, itthon is ilyenformán találják meg elhelyezkedésüket annál is inkább, mert ezek hoznak magukkal is bizonyos tőkeerőt, amely a valutáris differencia miatt, a dollár és a korona közti különbség folytán, nálunk nagyon is számba jöhet s ezt a pénzt, ahelyett hogy a földbe fektetnék, összeállva részvénytársaságba helyeznék el és a maguk erejéből tehetnének lépést aziránt, hogy nálunk ilyen gyári vállalatok keletkezzenek. Szerintem ez sokkal helyesebb elhelyezkedési módja volna azoknak, mintha földhöz juttatnék őket, mert hiszen — e tekintetben már számitások is voltak — annyi földünk sincs, hogy idehaza mindenkit kielégíthessünk. Hátha még jönnek olyanok, akiket igenis nagyszerűen tudnánk beleilleszteni újra regenerálódó nemzetgazdasági életünkbe más pályán, mint ugy, hogy őket egypár hold földhöz juttatnék, mikor igy sokkal nagyobb nemzetmentő munkát tudnánk végezni. Nem óhajtom ezt az amerikai kérdést még jobban feszegetni, de csak megemlítem azt, hogy emlékszem még a háború előtti időkből — sokan voltak, akik annak idején elmentek azért, hogy a katonáskodást elkerüljék idehaza. Sok ember volt, aki azért ment ki, hogy megszabaduljon — hiszen a háborút még nem láttuk — a háromévi katonáskodástól is. Most fel kell vetnem azt a kérdést, hogy ha ezek hazajönnek, akik nem vették ki a részüket abból a nagy világégésből, amelyben idehaza benne voltunk, akik azalatt, amíg idehaza testvéreik véreztek és szenvedtek a fronton, odakünn alkalmat nyertek sok pénz gyűjtésére, most ezért jutalmat nyerjenek? Vájjon ezeket elsősorban kell-e istápolnunk azokkal szemben, akik idehaza katonáskodtak 5—6 esztendőn keresztül? Tehát már ebből a szempontból is szerintem sokkal helyesebb és kívánatosabb volna ezeket a hazatérőket elterelni az ipari elhelyezkedésre és ott adni meg a megélhetési lehetőséget a számukra. Az előadó urnák kiváló beszédében van egy részlet, amellyel nem tudok egyetérteni. Ugyanis a törzsöröklésnek megokolásánál felvetette azt a kérdést, hogy ez Franciaországban is az egykerendszerre vezetett, de mégis hogyha valami módon úgy tudjuk megoldani, hogy a testvérnek a kifizetése lehetséges lesz, akkor ez előnyös lesz nálunk is. 47*
