Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-117

A Nemzetgyűlés 117. ülése 1920. évi október hó 26-án, kedden. 131 Minthogy az eredeti törvényjavaslat lényege megmaradt, a tulajdonképeni inditó ok is megmaradt ; kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy a törvényjavaslatot általánosságban elfogadni méltóztassék, a részletekben azonban méltóztassék eltérni a törvényjavaslatnak eredeti szövegezésétől és méltóztassék elfogadni a részletekben azokat a változtatásokat, amelyek az együttes bizottságok jelentésében megvannak: (Altalános helyeslés.) Elnök : Szólásra következik ? Bródy Ernő jegyző: Rassay Károly! Rassay Károly: T. Nemzetgyűlés ! Őszintén megvallva, az ellőttünk fekvő törvényjavaslatot nem valami nagy örömmel üdvözöltem, mert általában véve ugyanolyan kodifikacionális munkának tekintem, mint amilyen mostanában nagyon divatos, amely egy alárendelt jelentőségű, sokszor igen kicsiny szempontokat követő cél érdekében nagy kihatású, közjogi, közigazgatási, pénzügyi, esetleg magánjogi kihatású rendelkezéseket vesz fel anélkül, hogy az ezzel a kérdéssel kapcsolatos összes problémákat igyekezne megoldani. Ezzel azután az ilyen törvényjavaslat nemcsak hogy a jogrendben hoz létre bizonyos zavart, hanem azt a káros célt is eléri, hogy magukat a problémákat, amelyeket meg kellene oldani, leveszi a napirendről és kiveszi mintegy a közvéleménynek az érlelő érdeklődéséből. Ez a javaslat, amely most a t. Nemzetgyűlés előtt fekszik, ugyancsak egy novelláris intézkedés, amely — amint a t. előadó ur megható őszinteséggel mondotta — jóformán kizárólag pénzügyi célt szolgál. En nem akarom vita tárgyává tenni, hogy vájjon a szabadalmi díjaknak, amelyek a régi törvény szerint, ha jól emlékszem, 10 vagy 20 K-tól 500 K-ig terjedhető összegben voltak megállapitva, a felemelése olyan fontos pénzügyi szempont-e, hogy ezért a szabadalmi törvénynek igen súlyos, magánjogi kihatású rendelkezéseit is ineidentaliter igyekezzünk megoldani. Őszintén megvallva, nem tudom megérteni, hogyha már a szabadalmi törvényhez hozzányúlt a t. kormány, hogy akkor vájjon miért nem vette elő a szabadalmi törvénynek már évekkel ezelőtt, ha jól emlékszem 1916-ban a közvéleményben, a szaksajtóban egyaránt letárgyalt tervezetét és miért nem igyekezett ezt a bizony meglehetősen alárendelt jelentőségű pénzügyi szempontot s azután a meghosszabbításnak igen kétes értékű kérdését ebbe a szerves tervezetbe belekapcsolni. Azt hiszem, hogy idő szempontjából igazán ráértünk volna ezt a szerves kodifikacionális munkát letárgyalni. Csak két szempontot emlitek meg, illetőleg az általam emiitett 1916-iki régi tervezetnek két intézkedését, amelyet véleményem szerint nem lett volna szabad mellőzni akkor, amidőn ezt a javaslatot a t. kormány idehozta. Az egyik a kényszerengedélyek kérdése, amellyel véleményem szerint foglalkoznia kellett volna, különös tekintettel a javaslatban tervezett meghosszabbítás gondolatára. A másik pedig az alkalmazottak találmányának a kérdése, amelynek meg* oldása a régi, elavult, idejét múlt szabadalmi törvénnyel szemben igazán szociális lett volna, keresztény is lett volna és demokratikus intézmény is lett volna, ha megfelelő formában ebben a törvénytervezetben előterjesztették volna. Minthogy azonban én a magam részéről nem akarok ugyanabba a hibába esni, amit itt kifogásolok, vagyis hogy incidentaliter dobjak bele a vitába olyan kérdéseket, amelyek hosszabb megfontolást és tárgyalást igényelnek, — nagyon örülök, hogy a t. előadó ur is egyetért velem — azért én a magam részéről nem kívánok ez alkalommal ebben a tekintetben módosítást ajánlani, abban a reményben, hogy a kormány mégis csak előveszi ezt a szerves törvényelőkészítő munkálatot és ide fogja hozni a háznak egy olyan nagy pauzájában, amidőn az unalomtól nem tudunk mit csinálni, hogy akkor végre ezt letárgyaljuk. Egyelőre csak magával a törvényjavaslattal leszek bátor foglalkozni és pedig a törvényjavaslat 2. §-ában foglalt igen súlyosan kifogásolható rendelkezéssel, amely a szabadalmak meghosszabbítására vonatkozik. Nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy vájjon helyes-e és indokolt-e a mi viszonyaink között követni azt a példát, amely a találmányi szabadalmak lejárt idejét meghosszabbítja, mert hiszen már maga az indokolás is meglehetősen vergődve foglalkozik ezzel a kérdéssel és maga is felveti, hogy bizony ez ellen nagyon sok érvet lehet felhozni. Ha azonban már mégis belementünk ebbe a magánjogi kihatású rendelkezésbe, akkor véleményem szerint akként kellett volna ezt a rendelkezést a törvénybe beiktatni, hogy annak a szabadalmi bíróságnak, amely ezen kérdés felett fog dönteni, legyen bizonyos zsinórmértéke. Ez a zsinórmérték pedig nem lehet más, mint hogy a tényleges sérelmet tegye mérlegelés tárgyává, amely azáltal érhetett valakit, hogy találmányát de facto nem gyakorolhatta, másrészről pedig mérlegelnie kellene azt, hogy a találmányi szabadalmak meghosszabbítása nem okoz-e valami közgazdasági hátrányt általában véve. Ezeknek a garanciáknak magába a törvény szövegébe való beillesztése nélkül nem tudnám nyugodt lélekkel megszavazni ezt a rendelkezést, mert a találmány önmagában véve nem közgazdasági előny. Addig az időpontig, amig ösztönzi az egyéni vállalkozást s nagyobb kihasználhatóság reményében, hogy valami ujat, valami iparilag értékesíthető gondolatot produkáljon, addig a találmány a közgazdasági élet emeltyűje lehet, attól a pillanattól fogva azonban, hogy megvan a szabadalom, kétségtelen, hogy ez a közgazdasági életre hátrányos. De ha hátrányos általá17*