Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-109

522 A Nemzetgyűlés 109. ülése 1920. évi szept. hó 23-án, csütörtökön. két héttel ötszáz hitelszövetkezeti kisgazda felkereste Károlyi Mihályt és előtte is kifejezte azt, hogy a hitelszövetkezeti szervezet meg akar maradni olyannak, amilyen volt, nem akar beengedni maga közé politikai mérget, sőt ami akkor talán még bátorság is volt, kifejezte azt, hogy a hitelszövetkezeti szervezetek tagjai konzervatívok és konzervatívok akarnak maradni nemzeti alapon. A hitelszövetkezeti szervezet 1919 január 15-én kongresszust tartott, amelyből deklarációt adott ki szemben az állam akkori uzurpátoraival és kijelentette a deklarációjában, melyet felterjesztett a kongresszus, azt, hogy az autonómiáját feltétlenül fentartani kívánja és semmiféle kísérleteknek magát alá nem veti és nem óhajt belemenni egy szocializálásba, vagy hasonló dolgokba. Azt hiszem, hogy a hitelszövetkezeti szervezet e tettét érdemes volt itt felhozni, mert ez kimutatja, hogy ez a szervezet a tüzpróbáját állotta ki annak, hogy amikor az ország közvéleményének nagy része teljesen tájékozatlan volt és terror alatt állott, ez a szervezet akkor is egyenesen és bátran ment a maga utján és nem hagyta magát attól eltérittetni, még veszedelmek által sem. Később-, mikor a bolsevizmus beállott és az erőszak döngetett a hitelszövetkezetek kapuján, nem nyíltak még ezek a kapuk és az erőszak — hiába akart — mégsem tudott oda bejutni. Egy ilyen szervezet megérdemli a nemzet háláját és támogatását. (Ugy van ! Ugy van! jobbfelöl.) 1898-ban, mikor az első törvényt alkotta a törvényhozás, megvolt a jóindulat, de meg kell azt is mondani, hogy a mi nemzeti társadalmunkban mintegy őszinteséghiány mutatkozott a hitelszövetkezetekkel szemben. Megalakították, kidobták a világba ezt az intézményt nemcsak csekély, hanem úgyszólván semmi támogatással és aztán évtizedekig — noha az intézmény bevált és bebizonyította létjogosultságát — nem tudott elérni semmit, bár memorandumokkal fordult a kormányhoz. Már 1915-ben akarta a kongresszus ezeket az intézkedéseket keresztülvitetni, amelyeket most kér a szövetkezeti társadalom a törvényhozástól. 1917-ben a Központi Hitelszövetkezet illetékes referensévei kidolgoztatta azt a javaslatot, amely most csekély módosítással itt fekszik a törvényhozás előtt. A kormányokban mindig megvolt a jóakarat, de a háború és egyéb állapotok lehetetlenné tették az intézkedést, továbbá — ismétlem — a társadalomban sem volt meg a kellő őszinteség a hitelszövetkezetek támogatására, igy a legnagyobb küzdelmet kellett a hitelszövetkezeteknek folytatniuk, mert nem tudtak jóformán sehol sem bekapcsolódni a hiteléletbe, mert teljesen izolálva voltak és mert a Központ pénzügyi struktúrája teljesen lehetetlenné vált, mivel azzal a tőkével, amely eredetileg 6 millió korona volt és amely 9 millió koronára emelkedett fel egypár év alatt, jelentékeny pozíciót elfoglalni a gazdasági életben nem lehet. A leghihetetlenebb aránytalanságok is állottak elő, mert ma már körülbelül 800 millió az a folyószámlabetét és egyéb ilyen hitel, amely rendelkezésére áll és amelyért felel a Központ, ezzel szemben az alaptőke ma is kilenc millió. Ilyen aránytalanságot meghagyni egy percig sem lehetett tovább, és a törvényjavaslat egyik célja épen az, hogy megerősítse a Központot oly módon, hogy a hivatását teljesíteni és a nagy kötelezettségek vállalását illetőleg magát biztosítani képes legyen. Ez a hitelszövetkezetek érdeke ; mert elég szomorú volt, hogy az utóbbi évtizedekben a hitelszövetkezetek hiába fordultak a Központhoz hitelekórt mikor arra szükségük volt, a Központ nem volt képes a hitelszövetkezeteket kellően ellátni. Hiszen 1913-ban körülbelül — a szokásos számitások szerint — 140 millióval lett volna több hitelszükséglet a Központtal szemben, mit amit a Központ képes volt ellátni ; a Központ maga pedig rá volt szoritva arra, hogy jóformán kopogtasson hitelért mindenütt, ahol lehet kapni. Megterhelte az Országos Központi Hitelszövetkezetet erősen az is, hogy oly funkciókat róttak rá a kormányok és általában a törvényhozás is, amelyek nem neki valók voltak, amelyek az ipari szaktermelés és ipari szakszövetkezetek ügyét alkották. Maga a Központi Hitelszövetkezet mindenkor tiltakozott ez ellen, előre figyelmeztetett mindenkit, hogy veszedelmes kísérletet kivannak tőle, figyelmeztetett arra, hogy az anyagi eszközei nem elégségesek erre. S tényleg bekövetkezett az, hogy a Központi Hitelszövetkezet anyagi és szellemi erejének túlnyomó részét száz és néhány kistermelő, ipari szövetkezet vonta el, mig 2000 ós néhány mezőgazdasági szövetkezetnek nem állhatott rendelkezésére többé a központ ugy, amint erre szükség volt. Egy kísérletezés volt az, amelynek alapjai theoriai és gyakorlati szempontból teljesen elhibázottak voltak és nem vezethettek másra, mint a bekövetkezett sikertelenségre. Nem is való egy ilyen intézménynek az, hogy különböző ágazatokat összefogva igyekezzék eleget tenni ugy az ipari, mint a mezőgazdasági termelés terén. Ez kellett, hogy megrázkódtatáshoz vezessen. Ezt belátta maga a szövetkezeti tábor is, ugy a kisgazdáké, mint a kisiparosoké és teljés egyetértésben megállapodtak abban, hogy külön kell választani ezt a két princípiumot és a Központi Hitelszövetkezet szervezetét másra nem szabad felhasználni, mint tényleg a hitelszövetkezeti szellem előmozdítására és a mezőgazdasági hitelszövetkezetek kiépítésére. Amikor az 1898. évi törvényt csinálták, akkor a hitelszövetkezeteknek sokkal szűkebb működési köre és hivatása volt világszerte, mint ma. Azóta a szövetkezeti életben bebizonyoso-