Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-92

42 A Nemzetgyűlés 92. ülése 1920. évi augusztus hó 26-án, csütörtökön. avagy vallásának szabványait: ezenkívül az erkölcsi oktatásnak, az erkölcsi öntudatnak, az önfegyelmezés tudatának kell átjárnia, így kell a jellemet nevelni és kell letörni benne ezt a duhajkodást s ezt a legantiszociálisabb érzetet. Ezt azonban nem lehet bottal letörni. Amint az előttem szóló épen kifejtette, a botbüntetés, a testi fenyités igenis a dacot neveli benne, akkor fájdalmat okoz neki, de azt .gondolja magában : majd máskor ügyesebb leszek és akkor nem fognak engem megfogni. (Derültség.) Ez bizonyos bosszuérzetet nevel benne, elfojtja benne az emberi öntudatot és önbecsülést. (Ugy van! a jobboldalon.) A fődolog épen az, hogy mi az emberben a kötelességtudást és önbecslést neveljük, ami a legfontosabb. Épen az a Förster, akinek gyönyörű műveit idézzük itt, egy igen szép hasonlatot mond. Azt mondja, hogy egy falusi vendéglő termében régi ütött-kopott zongora állott, amelyen mindennap hozzá nem értő emberek kalimpáltak és hoztak ki rossz'nótákat. Egyszer megfordult ott egy művész és mivel más hangszert nem talált, odaült ehhez a zongorához, és dacára annak, hogy ósdi kasztni, ócska szekrény volt, ő mégis egészen másképen verte azt a hangszert, és bár nem ütött rá erőszakkal, mégis szép melódiákat, szép hangokat tudott belőle kicsalni. Hát igen t. Nemzetgyűlés, művész kell hozzá, nevelő-művész — és ez a legnagyobb művészet. Erre a művészetre van nekünk mindenekelőtt szükségünk, és én azt mondom : Magyarországot, a magyar fiatalságot, amely dacára a duhajkodásnak, legénykedésnek, szép erényeket is rejt magában, regenerálni nem bottal kell, hanem igazi erkölcsi és nemzeti neveléssel. (Helyeslés jobbfelől.) Ez a remédium s ehhez a remédiumhoz kell nekünk mindenekelőtt fordulnunk. Engedjék meg, hogy még egy másik példára is hivatkozzam, amelyet szintén Försternél olvastam. Egy tanitó a következő tapasztalatait adja elő : 0 bizony az iskolában használta a botot. Egyszer azután egy bányásszal jön össze, akinek nagyszámú családja volt s a bányásszal beszélt a gyermeknevelésről. Azt mondja a bányász : nekem soha sincs szükségem arra, hogy botot használjak ; csintalanok ugyan a gyermekeim, de én szeretettel tudok velük bánni, úgyhogy sohasem tesznek olyasmit, ami akár a szülői tekintély ellen volna, akár valami nagy engedetlenségszámba menne, Ekkor az a tanitó megfogadta magában, hogy az iskolában ezentúl szintén nem fogja basználni a botot, a pálcát. Elment az iskolába és azt mondta a gyermekeknek : gyermekeim, én magamat is, meg benneteket is kímélni akarlak ezentúl és nem fogom a pálcát használni, de ti fogadjátok meg, gyermekeim, hogy a saját öntudatotokból, saját lelkierőtökből fogtok önmagatokon uralkodni. Azt mondja a tanitó, hogy ime, ő evvel célt tudott érni. (Égy hang a baloldalon: Bitka dolog!) Mi is körülbelül igy vagyunk. Tekintsük magunkat ugy, mint a nemzet tanitói és én azt hiszem, ha mi azt mondjuk a magyar nemzet gyermekeinek: mi veletek szemben nem a botot akarjuk applikálni, hanem apellálunk a ti magyar nemzeti érzéstekre és ti mindannyian, fiatalok és öregek, segitsetek nekünk a nehéz munkában, hogy nemzetünk lelki erejét felemeljük és hogy azt a durvaságot, amely az utóbbi időben oda befészkelte magát, kitépjük, igen, én azt hiszem, hogy mi itt a magyar nemzetben fogunk segitőkrc találni, velünk lesznek mindazok, akik a néppel foglalkoznak, tanitók, lelkészek, orvosok, az intelligencia mind, de velünk lesz a népnek a zöme is, és egyesült erővel, igy, igaz keresztény alapon sikerülni fog a durvaságnak, kamaszkodásnak dudváit kiirtani a magyar népből. (Ugy van! a jobboldalon.) Nekünk egy dologra szintén kell néznünk. Hiába, akármit is beszéljenek, nekünk bele kell illeszkednünk az európai köztudatba is. és ezt nekünk figyelembe kell vennünk. (Ugy van! a jobboldalon.) Szomorúan hallom egyik-másik oldalról,' hogy én fütyülök Európára, nekünk csak a saját magyar viszonyainkat kell figyelembe vennünk és azokhoz kell igazodnunk. Szent István annak idején másként gondolkozott. Akkor is voltak olyanok, akik azt mondották : mit törődünk mi Európával ! Voltak a Koppányok és mások, de Szent Istvánnak nemcsak apostolisága, hanem egyszersmind állambölcsessége is kapcsolt bele bennünket a nyugateurópai kultúrába, és nekünk ugyanebben a nyugateurópai kultúrában kell továbbhaladnunk. Mi tudjuk azt, hogy épen ezen a téren mi nem cammogtunk utánna az európai kultúrának, hanem egyik-másik intézményben, amire épen az előttem szóló is rámutatott, szinte vezetőszerepet vittünk: Szinte furcsán hangzik, többször hallom azt, hogy »mi majd megmutatjuk a többi Európának, hogy mit kell tenni«. T. Nemzetgyűlés, én nem hiszem, hogy minket ezen a téren követni fognak. (Derültség a jobboldalon. ) Az eldurvulás nemcsak nálunk van. A lelki eldurvulás, mint előbb emiitettem, a fiatalsági bűnözés már a háború előtt is észlelhető volt, a lelki eldurvulás tüneteiről minden országban hallunk, ahol háború volt. Itt most már igazán szeretettel kell hozzányúlnunk ennek a bajnak a gyógyításához, (Ugy van! Ugy van!) Epen ezért az a bot nagyon rossz, szerencsétlen szimbólum, mert meg vagyok győződve róla, hogy a botbüntetést akkor sem fogják sokszor alkalmazni, ha a törvény keresztül is menne, de ez szimbólum. Amint deres szimbóluma volt a jobbágyságnak, ugy a bot szimbóluma a reakciónak, a visszafelé-fejlődésnek. Ebben a tekintetben Európa nem fog bennünket követni és e tekintetben a törvényhozásnak az az eljárása, ha csakugyan törvény erejére emelnék ezt a törvényjavaslatot, az mireánk nézve nem volna