Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-92

A Nemzetgyűlés 92, ülése 1920. évi augusztus hó 26-án, csütörtökön. 41 Ebben a következtetésben van a falzum. Hogy különösen az ifjúság körében bizonyos eldurvulás észlelhető, az kétséget nem szenved. Az előttem szóló képviselő ur rámutatott az okokra, én azonban egy kissé előbbre akarok menni. Már a háború előtt is nemcsak magyarországi jelenség volt, hanem konstatálták egyáltalában Franciaországban, Németországban, Angolországban, hogy a fiatalkorú bűnösök száma ijesztő módon gyarapszik. Nemcsak a háború és nemcsak a háborút követő forradalmak voltak tehát az okai az ifjúság eldurvulásának, hanem már előző, mélyebben fekvő okai is voltak ennek. Ezekre az okokra figyelmessé lettek már a pedagógusok és kriminálisták, és a pedagógusok már a XX. század első évtizedében világkongresszusokat is tartottak e tárgyban. Én magam is részt vettem a londoni Moral Instruction kongresszuson 1908-ban. Akkor mintegy kutatták ennek okait és rámutattak arra, hogy a mi modern nevelésünk rossz, téves utakon jár. Legyen szabad idéznem itt egy neves francia bölcselőnek és szenátornak, Gabriel Séailles szavait, aki ezen kongresszus alkalmával a következőket mondta : »A XVIII. században azt képzelték az emberek, hogy a felvilágosodás haladása mindenre képes. Az igazság megismerése — igy vélekedtek — megszabadítja az embert előítéleteitől és illluzióitól, ezzel egyetemben a szenvedélyek káprázataitól ; igy majd cselekedeteit csak az ész fogja irányitani. A tapasztalat ezt a szélső és kizárólagos intellektualizmust meghazudtolta. Ennek hatásaként azt állították, hogy a tudomány távol van attól, hogy önmagában emelje az erkölcsi érzést, az inkább csak eszköz, melyet különféle célokra lehet használni, és amelynek értéke ép attól függ, hogy miként használják.« Szóval megállapították azt," hogy a mi nevelésünkben túlságosan az ismeretek terjesztését érvényesítettük az iskolák keretében, mig ezzel szemben a jellem kifejlesztésére, képzésére kevés gondot fordítottunk. Amerikáé az érdem, hogy e téren jelentékeny lépéseket tett és egészen megváltoztatta az iskolai oktatást. Ha azt mondták a németek, hogy a königgrätzi csatát a »deutscher Schulmeister« nyerte meg, az a deutscher Schulmeister, aki főként az intelligenciát fejlesztette ki; ha azt gondolta a porosz imperializmus, hogy a német népnek fejlettebb intelligenciája volt az, amely legyőzött előbb minket és azután a franciákat is: akkor a mostani háború alkalmával én azt mondanám, hogy az amerikai teacher és schoolmaster voltak azok, akik a jellemet képezték, akik erős elhatározott akaraterőt tudtak kifejleszeteni. De azt az egyet konstatálni akarom, hogy igenis az amerikai nevelés a jellemképzés akaraterő fejlesztése kérdésében mintaszerűvé lett mindenütt. E tekintetben hivatkozom arra a Försterre, akit az előttem felszólalt képviselő ur is idézett, aki azt mondta, hogy »hja, Amerikában egészen mások NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ. 1920—1921. ~- V. KÖTET. a viszonyok!« Épen Förster konstatálja azt, hogy New-York és Chicago — nem a budapesti Csikágót értem — (Derültség.) iskoláiban, épen a külvárosi iskoláiban a különböző újonnan bevándorlottak gyermekei jönnek össze és ott-is az erkölcsi nevelés hatásával, mely minden testi büntetést mellőz, perhorreszkál az iskolában, akaraterős jellemes férfiakat képeznek. Én magam is meglátogattam ... Ernst Sándor : Az ellenkezőjét is mondja Förster ! Giesswein Sándor : Nem az ellenkezője az. Förster azt mondja, hogy azon iskolákban, ahol nincs eredmény, csakis bevándorlottak, görögök és szlávok és hasonlók vannak. Ernst Sándor (közbeszól). Giesswein Sándor : En azt a könyvet nem hoztam magammal. Méltóztassék az ellenkezőjét bebizonyítani. Csodabogarak vannak mindenütt és lehetnek ott is egyes emberek, akik ferde utakon járnak, de igenis, az az általános rendszer van keresztülvive Amerika iskoláiban, amely a testi büntetést egészen mellőzi, amely a jellemet és öntudatot, az individuális öntudatot és önbecsülést fejleszti, amely az önbecsülés elveire van fektetve. Ezt Förster igenis kiemeli. Hogy Förster szavaira hivatkozzam, ő épen a. testi fenyítésre vonatkozólag azt mondja, hogy minden erkölcsi fejlődésnek és minden regenerációnak alapja az önbecsülés és a becsületérzés, és hogy nincs az ember számára nagyobb mesfaiázás, mintha ugy ütik-verik mint egy állatot, mint példának okáért a kutyát vagy a lovat, és azt kívánják tőle, hogy emberi cselekedetet végezzen. Nem dresszura kell nekünk, hanem erkölcsi nevelésre van szükségünk. (Helyeslés a jobboldalon.) Azt mondják, hogy ha, a kamaszokkal nem lehet másként bánni, csak durva eszközökkel. Igaz, hogy az a bizonyos duhajkodás, kamaszkodás talán sehol sincs ugy elterjedve, mint épen nálunk Magyarországon. Nemrégiben voltam Budapest környékén egy zárdában, ahol mintegy 80—100 árvát nevelnek, és a szegény nővérek azt panaszolták nekem, hogy a falusi legények, kamaszok száz csemetefát törtek derékba, nem azért, hogy ártsanak vele, hanem csupa duhajkodásból. Hát kérdem, lehet ezt botbüntetéssel gyógyítani ? Meg sem lehet őket fogni. Ugy meg lehet őket fogni, mint pl. a poloskákat lehet irtani, ha mindegyiket megfogják és külön-külön megmérgezik, de azt legényt, kamaszt, aki ezt a bűntettet vagy kamaszkodást éjnek idején elkövette, nem lehet megfogni. Különös nevelés kell hozzá, erkölcsi nevelés, szociális nevelés. Sokan, azt gondolják, hogy ha hetenkint kétszer van vallásoktatás az iskolában, ezzel már elég van téve az erkölcsi nevelésnek. Nagy tévedés; mert ha jól is tudja valaki a Hiszekegyet, a Tízparancsolatot, meg az egyház, öt parancsát, 6