Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.
Ülésnapok - 1920-92
38 A Nemzetgyűlés 92. ülése 1920. évi augusztus hó 26-án, csütörtökön. Bernolák Nándor: Baernreither könyvében olvasom, aki a gyermekvédelem egyik legnagyobb európai képviselője s végigjárta Amerikának különböző nevelő- és büntetőintézeteit is, 'hogy Amerikának egyik legkiválóbb és világszerte ismert javitóintézetében, Elmirában, alkalmazták a botbüntetést mint fegyelmi eszközt, és sajnos, ott azt tapasztalták — ha szabad magyarul olvasnom — hogy évről-évre nőtt a botbüntetések száma, amig végre a tapasztalat alapján, részben azonban annál a hatásnál fogva is, amit az őrző és nevelő személyzetre gyakorolt a botbüntetés alkalmazása, meg kellett szüntetni ezt a büntetést. Es ennek következtében a fegyelmi vétségek száma jelentékenyen leapadt. Hogy botbüntetés nélkül milyen eredmények érhetők el, engedje meg a t. Nemzetgyűlés, hogy csak két emberbaráti intézményre utaljak, amelyeket magam heteken, sőt hónapokon keresztül tanulmányoztam. Az egyik egy férfiúnak az alkotása, akit ón a XIX. század egyik kétségtelenül legnagyobb emberének tekintek épen az ő emberbaráti intézményei miatt, és ez Don Bosco volt. Don Bosco egészen szegény katholikus pap létére foglalkozni kezdett a gyermekek züllésével és maga mellé vett három-négy, az utcáról felszedett gyereket. Tetszett neki, hogy igy emberi lelkeket ment és mind nagyobb számban vette őket magáhcrz. Lassanként egész telep létesült, ugy, hogy működése terén, Turinbán, amikor néhány évvel ezelőtt ott jártam, már 1400 gyermeket nevelt, a világon pedig körülbelül egy fél millió gyermeket az a rend, amelyet megalapított. Ezeknek jelentékeny része az utcáról felszedett gyérmek, t tehát olyan, aki különös fegyelmezésre szorul. És sem a turini intézet, sem más ilyen intézetek semmiféle büntetést nem ismernek, nemhogy a botbüntetést. Ez ugy lehetséges, mint a jó családban a gyermek nevelése: hogy nincs alkalma a gyermeknek roszszat elkövetni és megszokja a jót, szinte beidegződik folyton a jónak cselekvése. így azután ezek közül a gyermekek közül a büntetőbiró elé senki nem jut. De azt mondhatná mégis valaki, hogy talán ezek a gyermekek olyanok, akikben nincs semmi degeneráltság, hogy Don Bosco megválogatta az embereket a -leszármazás tekintetében. Erre felhozom az emberszeretet másik nagyszerű művének példáját, a Valle di Pompeji, Nápoly közelében lévő intézetet, amelyet Bartolo Longo olasz ügyvéd létesített tisztán a társadalom áldozatkészségéből, ahol 400 gyermeket nevel, részben fiukat, részben leányokat és a gyermekek 'szülei kivétel nélkül évtizedekre, sőt életfogytiglan elitélt bűntettesek. És mélyen t. Nemzetgyűlés, — most, a legutolsó évekbennem kapom ugyan az idevonatkozó jelentéseket, mert el voltunk zárva Olaszországtól, de egészen az olasz háború kitöréséig minden hónapban rneg^. kaptam az intézet nyomtatott jelentését, — amelyből kitűnik, hogy a Vall© di Pompeji intézetből kikerült fiatalkorúak között, akik, mondom, súlyos bűntetteket elkövetett embereknek gyermekei, egy sem akad, akivel a büntetőbirónak valaha dolga volna, íme-, ez a nevelésnek a módja, A büntetésnek is olyannak kell lennie. Ugyancsak Förster emlit fel e tekintetben egy nagyon érdekes esetet. Egy munkaadó az inasát boszuból és dühében megégette. Több égési sebet ejtett a testén. A tettest fogházba vetették. Ott értesült arról, hogy az inas bele fog pusztulni sebébe, ha csak olyan operáción nem megy át, amely a sebzett bőrrészeket pótolja egészséges ember bőrével. Erre az a fegyenc azt mondta: Rendelkezésére állok az orvosoknak; én okoztam a bajt, tessék az én bőrömmel meggyógyitani a gyermeket. Ez olyan tény, amely mutatja, hogy a rosszlelkűnek, gonosznak tartott emberek — -hiszen kit lehet gonoszabbnak képzelni, mint azt a mestert, aki az inasát tüzesvassal égeti — a célszerű, jól végrehajtott büntetés következtében odáig juthatnak, hogy a szó legigazibb értelmében saját bőrüket engedik kivágni azért, hogy megmentsék azt, akinek ártalmára voltak. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez izolált eset. Felemiitek egy jelenséget, amelynek közvetlen tanuja voltam, s a melyből látni méltóztatik, hogy nem mindig a börtönben lakó emberek a legrosszabbak. Méltóztatnak emlékezni a messzinai földrengés esetére, amely annakidején borzalmas pusztulást idézett elő. Világszerte megindult a segélygyüjtés. Én annakidején bejártam a fiatalkorúak egyik fogházába és ott ezek a fiuk előtt előadásokat szoktam volt tartani. Ez alkalomból a meszinai földrengésről beszéltem és arról, hogy mennyit szenvednek azok a szerencsétlen emberek, akiket a földrengés teljesen tönkretett; de ime, az emberi sziv jó és segiteni iparkodik. Ekkor felkelt a fiatalkorú foglyok egyike és azt kérdezte, nem volna-e lehetséges, hogy keresményük egy részét ők is átengedjék ezek segélyezésére, Mondtam, hogy igen ; aki azt. önkéntesen adja. És néhány nap múlva eljött hozzám két börtönőr kíséretében két ilyen fiatalkorú ; hozott 186 koronát, — akkoriban ez még pénz volt — és . azt mondták, hogy ezt a messzinai szerencsétlenek számára hozták össze. Utánanéztem a dolognak ; összes keresményük 400 koronát sem tett ki, tehát a felét hozták el. Attól a naptól kezdve egyszerre azt láttam, hogy átalakult ezeknek az embereknek egész lelkivilága. Egészen máskép kezdtek velem beszélni ; érezték, hogy ők emberek, akik jót tudnak tenni másokkal s ezzel bizonyos fokig expiálták az elkövetett bűncselekményt. Ez a jól végrehajtott büntetés ; nem a bot, amely csak dacot fejleszt az emberben. (Igazi jobbfelöl.) Méltóztassék arra is gondolni, hogy a botbüntetés nem jön magában, magával hozza a
