Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-92

A Nemzetgyűlés 92. ülése 1920. évi augusztus hó 26-án, csütörtökön. 39 psychosisát. Azzal az eredménnyel jár, — amelyet Förster, korunk legnagyobb pedagógusa is megállapít, — hogy hatással van nemcsak azokra, akiken a büntetést végrehajtják, de azokra is, akik végrehajtják, azokra is, akik elrendelik, akik látják, hallják, olvasnak róla. Átmegy a Icöztudatba, hogy az embereket botozni szabad. Átmegy a köztudatba, hogy az embereket igy megalázni, meggyalázni, megszégyeniteni megengedett dolog, és ez borzalmasan durvító hatással van. E tekintetben a hatás ugyanaz, mint a halálbüntetésnél. Nem baj, hogy néhány veszedelmes gonosztevőt felakasztanak ; nem az volna a baj, hogy néhány veszedelmes bűntettest megbotoznak. Ezek megérdemlik. Az a fizikai fájdalom nem is elegendő azért, amit elkövettek. De ott van a baj, hogy durvítjuk az amúgy is az eldurvulás szélén álló, sőt már abba belekergetett társadalmat ; ott van a baj, hogy az állam, amelynek iparkodni kellene, hogy a társadalmat kiemelje a züllöttségből, még mélyebben löki bele és durvább erkölcsöket iparkodik kifejleszteni. Itt látom a veszedelmet. Hogy milyenek azok az esetek, amelyekben a bíró megbotozást tarthatna alkalmazhatónak, erre nézve méltóztassék megengedni, hogy néhányat bemutassak. Az adatokat, amelyeket most bemutatok, Morvay László úrtól kaptam, aki a katholikus patronázs-egyesület fiu otthonának vezetője, és igy közvetlenül érintkezik azokkal, akikről itt szó van. Itt van egy fiatalkorú, — nevét nem olvasom fel, — aki 11 éves, ;

de szüleit elvesztette még csecsemőkorában. Eddig három javitóintézetbe vitték, azonban sehol szeretettel vele nem foglalkoztak ; állandóan szökésben van, tehát romlott gyerek. Szökése közben zsebtolvajlásból él. Két hét alatt száznál több zsebtolvajlást követett el. Szállodában lakott és naponként 3—400 koronát költött. Ismétlem, ez 11 éves gyermek. Ugy-e, nagyobb romlottságot — amely ha meg nem akasztjuk, természetszerűen még tovább és tovább fog- fejlődni, — ebben a korban elképzelni sem lehet, ós egy ilyen gyermekkel szemben lehet más módon, mint tisztán intenzív szeretetteljes neveléssel valaha sikert elérni ? It.t van egy másik eset, amely különben nagyon szomorú és amelyet nagyon melegen ajánlok a belügyminister ur ' figyelmébe. Sajnos, nem izolált eset. Ez az ember 1906 óta, tehát 14 év óta, majdnem születésétől kezdve, az állami gyermekmenhely telepein nevelkedett fel. 1918-ban került azután csavargásai miatt a patronázsba, ahol hat izben fordult meg, közben zsebtolvajlással foglalkozott. Ki nevelte ezt a gyermeket ilyenné ? Nem a Yalle di Pompeji-i intézet, nem is a Don Bosco intézete,, hanem a Magyar Állami Gyermekmenhely. En szinte azt a triviális kérdést merném felvetni: kit kellene itt tulaj donképen meghotozni? Világos előttem, hogy nem azt a szerencsétlen gyermeket, aki élete első napjaiban vesztette el szüleit s azóta a közhatalom neveli ... Egész sereg ilyen eset van, de nem merem részletesen igénybevenni a t. Nemzetgyűlés idejét. (Halljuk! Hallj uh ! a baloldalon.) Itt vannak pl. az u. n. mártir-gyermekek, akiknek apja, anyja a gyermekekkel szemben a legnagyobb atrocitásokat követi el, de a végén ő maga is lezüllik. E gyermekek számára nincs hely a menedékintézetekben. Sőt — és nagyon hálás volnék, ha az igen t. igazságügyminister ur ezt szíves figyelmébe venné — egyetlen jó intézetünket, amely ma Budapesten ilyen gyermekek befogadására alkalmas, és amely valósággal embermentő munkát végez, — ez az emiitett Patronage-Fiuotthon, — épen a kormányhatalom, a különböző kormányzati ágak ki akarják üldözni otthonából. Amikor javitóintézeteink jobbik részét elvesztettük ; amikor a fiatalkorúak kriminalitása emelkedőben van ; amikor a nyomor, az elhagyottság soha nem is sejtett fokra hágott : épen akkor akarjuk megszüntetni ezt az intezetet és kikergetni a világba az ottlakó szerencsétlen, segélyre szoruló gyermekeket, és helyettesíteni a nevelést a botbüntetéssel? Nem mondom, hogy ez nem fog szintén bizonyos visszatartó hatást gyakorolni, de hogy állandó mentő hatása a gyermekek lelkére nem lesz, ez előttem teljesen kétségtelen. Lehetetlen nem említenem azután még azt, hogy ennek a javaslatnak a logikája tarthatatlan. Nem azért, mintha alkotóiban nem lett'volna meg a legmesszebbmenő körültekintés és jóakarat, hanem azért, mert az az alapgondolat rossz, amely a cselekmények bizonyos kategóriájára akarja megállapítani a botbüntetést. Csak néhány példát hozok fel arra, hogy milyen körülmények állnak elő. Botbüntetést rendel a javaslat a hamis tanuzásra. Hát ha lesz botbüntetés, jó ha ezzel sújtják; de akkor miért nem rendel a hamis vádra is, amely, gondolom, legalább is olyan aljas, mint a hamis tanúvallomás? Botbüntetést rendel a gyilkosságra, amely egyébként halállal büntetendő, de nem rendel botbüntetést a gyermekkitételeknek arra az esetére, amelyben a gyermek halála bekövetkezik. Csernyus Mihály : Se a magzatelhajtásra. Bernolák Nándor : A magzatelhajtásra sem, Ha a testi sértéseket nézem, hogyha valaki Magyarország koronás királyát vagy a kormányzó urat valami cselekménnyel meggyalázná, pl. záptojásokkal megdobálná vagy leöntené, vagy nem tudom, valami mást követne el, azt nem engedi megbotozni a javaslat. De ha két parasztgyerek összevesz a korcsmában és egymást agyba-főbe veri, akkor már elrendelik a botozást. A közokirathamisitásnak egyetlen esetére rendeli el a botbüntetést, ellenben a magánokirathamisításoknak, ezeknek a gyakran teljesen jelentéktelen eseteknek egész tömegére elvileg elrendeli. Olyan cselekményekre, amilyen pl. a vasút