Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-106

416 À Nemzetgyűlés 106. ülése 1920. rendszeresen a harmincad-hivatalokon keresztül elvámolva mehettek és jöhettek ezek az áruk, hanem óriási csempészet is volt, tehát egyáltalában nem volt az a kimutatás e mérleg hű képe. Mert egy kereskedelemnek nem a forgalmi mérlege a fontos, hanem a fizetési mérlege. Tehát a fizetési mérleg lett volna pontos,és a tudósok kiszámították, hogy Magyarország sok évszázadon keresztül körülbelül 10 millió rénus forintot fizetett rá. Mit jelentett ez, akkor, amikor annak idején az egész budget 5—6 millió rénus forintig terjedt ; micsoda nagy, hatalmas megvagyonosodás és gazdagodás lehetett volna ennek a vége ? Azonban azért, mert csak a császár volt liberális, a rendek pedig konzervatívok voltak, semmi eredményhez jutni nem lehetett. T. Nemzetgyűlés ! Annak idején II. József hajlandó volt feladni e politikát. 1785-ben azzal a kijelentéssel fordult a rendekhez : »Vállaljátok el a közteherviselést és én megszüntetem a vámrendszert !« Azonban a rendek nem vállalták el, mert annak idején a konstitúció alapjának a »nee onus fundo inhaereat !« elvét tekintették és mikor arról volt szó, hogy a nemes is adózzon, hajlandók voltak inkább továbbra is elnézni a nemzetet tipró, gyilkoló* és sorvasztó vámpolitikát, hajlandók voltak inkább fentartani a paraszt megterhelését és elnézni, hogy idebenn gyáripar egyáltalában ne keletkezzék. Megvolt ennek a rendszernek a természetes alapja az osztrák politika részéről és â császár részéről, mert Magyarország nem fizetvén a budgetet, nem járulván hozzá a monarchia fentartásához, a magyart valamiképen meg kellett adóztatni. Megadóztatták tehát igy, ezzel a gazdasági kapcsolattal, rendszerrel, vámpolitikával, amelyet bátor voltam vázolni. Sándor Pál : Ugy van ! Rupert Rezső: Magyarország természetesen nagyon boldognak hitte magát, a gazdasági élet magasabb formái iránt semmi érzéke nem volt, nem kellett neki ipar és kereskedelem, amelyet lenézett ; természetesnek tartotta, hogy Ausztria részéről kizsákmányoltassék, sőt becsületbeli kötelességének tartotta, hogy e tekintetben Ausztriának rendelkezésére álljon. Igen érdekesen tükrözi vissza [ezt a felfogást Berzsenyi Dániel, a hires költő, — aki azonban nemcsak költő volt, hanem közgazdasági iró is, — ki 1809-ben Kazinczyhoz intézett levelében a következőket irja (olvassa) : »Kereskedelmünket és gyáriparunkat nem az alkotmány nyomja agyon, hanem a józan politika, amely a gazdag népnek a terményeiből a felesleget elviszi, hogy azzal szűkölködő embertársainkat támogassa. Hogy tudná Ausztria a mi ki menthetetlen terméseinket felcserélni, vagy megvenni, ha nekünk mindenféle gyáraink volnának, ha mi tőle másoknál egyebet nem vennénk?« Tehát egyszerű, természetes, józan politikának tekintették azt, hogy nekünk ne legyen más, mint szegényes mezőgazdaságunk. évi szeptemlfer hó 20-án, hétfőn. A gazdasági élet magasabb formái iránt semmi érzékük nem volt, sőt az ellen egyenesen védekeztek. Ugyanabban az időben Orczy Lőrinc a maga költeményében szintén ezt a felfogást vallja, amikor kérdezi : »Illik-e a magyarhoz a csalfa kereskedés?« Persze, hogy nem illett, persze, hogy kézzel-lábbal rugdalóztak ellene az akkori magyarok, mert természetesnek tartották, hogy Ausztria foglalkozzék csak az indusztrializmussal és a merkantilizmussal. Magyarországon pedig, ahol nem volt meg ezek után a feltétele annak, hogy kereskedelem és ipar keletkezhessek, amikor Ausztria velünk szemben, ami az ipart illeti, szigorú, merev védvámos politikát folytatott, a magyar nép, ha akart volna is, talán akkor sem tudott volna sikerhez érni, mert átengedte teljesen az idegeneknek a terrénumot, akkoriban még az örményeknek és a görögöknek és csak kis számban a zsidóságnak. Már most a helyzet az volt, hogy a jog, az alkotmány, a néplélek felfogása mind ellene voltak annak, hogy Magyarországon valaki iparral és kereskedelemmel foglalkozzék. Hiába is foglalkozott volna, nem tudott volna sikert elérni, mert ehhez egészen különös nagy gazdasági szaktudás, képzettség és hozzá bizonyos nagy kockázat vállalása is kellett. Ezt a kockázatot vállalták a görögök és az örmények annyira, hogy ha egy faluban valamikép az örmény vagy görög elköltözött vagy meghalt — ez nemcsak a faluban volt igy, hanem még a városokban is — akkor elmentek, — mint manapság szokás, meghivni valakit lelkésznek, vagy tanitónak — deputációban egy göröghöz és meghivták kereskedőnek. Igy történt meg az, hogy egyrészről az ország teljesen lerongyolódott, leszegényedett, de, ami a legnagyobb hiba, nem fejthette ki azt az óriási hatalmas erőt, amely talán Európának leghatalmasabb államává avathatta volna. A rövidlátása miatt nem fejthette ezt ki s ez a legnagyobbik baj, — mert azután nagyon szépen helyrehoztunk mindent az ujabb időben — hogy nem fejlődhetett-. olyan hatalmassá, amilyenné fejlődhetett volna. Ennek, mondom, ez a rendszer volt az oka ; ez szegényitette le az országot. S az akkor megszokott, uralkodóvá vált néphangulat volt az, amely az 1867-iki időszakban is még mindig ezt a felfog ist tükröztette vissza, ugy hogy valósággal nem gáncs illeti meg azokat, akik kereskedelemmel és iparral foglalkozni kezdtek és ezen a területen nagy térhódítást vittek véghez, hanem egyenesen érdem. Ha ugyanis az a kereskedelem és ipar nem teremtődik meg — már akárkinek a kezében is — akkor a magyar ugyanazt a területet nem foglalta volna el, akkor ugyan a magyarnak annyival nem lett volna többje, amennyivel többje lett annak folytán, hogy a kereskedelmet helyette más faj, a görögök, az örmények és a zsidók vették át, mert ez azt jelenti, hogy az a plus, amely igy keletkezett, tisztára" az • ő egyéni vállalkozásuknak, kockázatvállalásuknak volt betudható.