Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-103

352 A Nemzetgyűlés 103. ülése 1920. s igy termesztésen lehetetlenség ezeknek átállításáról gondoskodni. Ennek a következménye már a múltban is az volt, bogy évek telnek el, amíg a hallgató ezeket a laboratóriumi gyakorlatokat véglegesen elvégezheti Mindennek dacára nem merte a tanári kar azt a propozieiót megtenni a háború előtti időben, hogy a numerus clasust léptessük életbe, főleg azért nem, mert ellentétet látót az érettségi által szerzett vélt jog és a numerus clausus között. Ennek következtében nem felesleges, ha ebből a szempontból is nézzük a dolgot, amikor annak törvényes rendezéséhez hozzáfogunk. Ugyanez a baj mutatkozott mindenfelé a szakképzéssel foglalkozó -intézeteknél ós végeredményben a háború előtti állapot az volt, hogy előreláthatólag az akkori helyzet szerint, mert akkor még győzelmet vártunk, olyan nagy számra kellett elkészülve lennünk, amellyel szemben az egy műegyetem egészen tehetetlenül állott volna, ugy hogy a közvélemény már akkor is megindult ezeknek a kedvezőtlen körülményeknek a hatása alatt, de nem a numerus clausus, hanem olyan irányban, hogy több műegyetemet kell felállítani, és egy igen egészséges tervezet ki is alakult, amelyet azonban, sajnos, országunk letörése, mint annyi más szép reménységet, szintén semmivé tett. Egy azonban már a háború előtt is teljesen bizonyos volt és ezt kötelességemnek tartom épen a mostani alkalommal nyomatékosan kiemelni : Nem volt többé a tanári karban, de a kérdéssel foglalkozó közvéleményben sem komoly gondolkozó szakember, aki ne látta volna, hogy itt nem arról van szó, hogy mi tovább is diplomákat adjunk, hanem arról, hogy most már minden törekvésünknek oda kell irányulni, hogy a tanulást magát sokkal intenzivebbé tegyük. Nem lehetett többé az a feladatunk, hogy egyszerűen csak ismereteket dobjunk a fiatalság elé, hanem arról kellett és erről kell ma még fokozottabb mértékben gondoskodnunk, hogy ezek az ismeretek assziminálódjanak és a szakképzés a műegyetemem és általában felsőbb intézeteinkben olyan legyen, hogy az ott nyert tudománykomplexust az életben minél rövidebb idő alatt ós minél tökéletesebben értékesíteni is lehessen. Ez a tulajdonképeni igazi tendenciája a tudományos szakképzésnek és e túl tömött intézetekkel semmi szin alatt sem lehet elérni. Elméletileg két ut kínálkozott volna. Az egyik az intézetek szaporítása, uj műegyetemek létesítése volt. Ez azonban ma óriási anyagi nehézségekbe ütközik, aminek rövid illusztrálására csak azt az egy tényt akarom megemlíteni, hogy ma egyetlen műegyetemi hallgató kémiai oktatásának anyagfogyasztása — még pedig a legszükségesebb anyagfogyasztás, amely elkerülhetetlen, ha ezt az oktatást egyáltalában komolyan akarjuk felfogni — csak üveganyagokban és a legegyszerűbb kemikáliákban 5—6000, sőt a mai árak mellett 10.000 koronát tesz ki, ami olyan összeg, amit az egyes hallgatók semmi evi szept. hú 16-an, csütörtökön. szin alatt nem bírnak el, különösen ha a nagy tömeget nézzük, hanem ami az intézetet kell hogy terhelje, ugy hogy könnyen elképzelhető, hogyha nagy tömegeket akarunk komolyan kiképezni, akkor ez magában véve az anyagfogyasztás révén órási terheket ró az államra. Egy másik talán még szomorúbb mozzanat arra vonatkozik, hogy a tanári kart sem szabad a tudományos segédeszközök nélkülözésének kitenni, mai állapotában tovább meghagyni, mert a legszerényebb kívánság, amivel elő kell állanunk az, hogy legalább az irodalom birtokába juthassunk. E tekintetben pedig, hacsak az én szakmámról beszélek, ugy áll a helyzet, hogy például az »Engineering«, amely ma a legelső angol technikai folyóirat s amelynek békebeli ára számonkint egy shilling volt, egy évben tehát — hetilap lévén 52 shillingbe, ami akkor körülbelül 80 koronának felelt meg, ma 4000 koronába kerül, ugy hogy valósággal ott tartunk ma a tanszékeknél, hogy a legszükségesebb folyóiratokhoz sem juthatunk hozzá és igy nem kapcsolódhatunk a fejlődésbe. Ettől most el vagyunk zárva azért, mert anyagilag nem győzzük a kiadásokat. Ilyen körülmények között teljes lehetetlenségnek tartom az intézetek szaporítását. Nem marad tehát más hátra, ha biztosítani akarjuk továbbra is a szakszerű kiképzést, mint hogy egyfelől az országnak nem szabad visszariadnia azoktól az anyagi áldozatoktól, amelyeket a szakoktatás megkövetel, mert ha ettől visszariadunk, akkor az elé a szomorú perspektíva elé kerülünk, hogy épen a produktív pályák, a mezőgazdasági ipar irányában, a kémiában és a gépészetnek abban a részében, amely szintén a mezőgazdasági produkcióval függ össze, nem tudjuk biztosítani a kellő szakképzést és ki vagyunk téve annak a nagy veszedelemnek, hogy idegen külföldi szakerők veszik majd kezükbe a vezetést, vagy szűkebbre szabjuk a hallgatóság számát és — tisztán pedagógiai megokolással — behozzuk a numerus clausust. Ennek a kérdésnek elbírálásánál rá akarok egyúttal mutatni egy körülményre, amely bizonyos félreértésekre adott okot. Nevezetesen sokan ugyan ugy állítják be a numerus clausust, mintha ez a tanszabadság megsértését jelentené. Prohászka Ottokár igen t. képviselőtársunk már kimutatta, hogy mi a tanszabadság a szó szoros értelmében, és én a magam részéről csak alá akarom húzni az általa mondottakat, amikor hangsúlyozom, hogy itt tulajdonképen nagy félreértésről van szó. Teszem ezt annál is inkább, mert különösen Németországban . igyekezni fognak majd ezt a. szálló igét ellenünk felhasználni. Nagyon jól tudjuk, hogy a tanszabadság klasszikus hazája épen Németország, ahol egy Fichte-nek és egy Arndt-nek fényalakja fűződik ehhez a fogalomhoz, annyira, hogy még a mai szocialisztikus Németország előtt is lángoszlop-