Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-102

330 A Nemzetgyűlés 102. ülése 1920. »Van-e tudomása a ministerelnök urnák arról, hogy a lakosságnak szénnel, fával és téli tüzelőanyaggal való ellátása nincsen biztosítva? Van-e tudomása arról, hogy a városokban és a főváros környékén a főzéshez szükséges tüzelőanyagot is alig lehet beszerezni? Van-e tudomása árról, hogy a főváros környékén lakó közalkalmazottaknak háztartásonként megállapított két métermázsa tüzelőanyag kiadását a 2000. számú minister elnöki rendeltre való hivatkozással megtagadják? Hajlandó-e a ministerelnök ur felvilágosítani a Nemzetgyűlést és a közvéleményt arról, hogy a kormány eddig mit tett és ezután mit szándékozik tenni a lakosságnak fával és szénnel való ellátása céljából?« Elnök : Az interpelláció kiadatik a minkterelnök urnák. Következik ? Héjj Imre jegyző: Ereky Károly ! (Felkiáltások : Nincs itt !) Elnök : Az interpelláció töröltetik. Következik ? Héjj Imre Jegyző: Nagy Pál! Nagy Pál : T. Nemzetgyűlés ! A pénzlebélyegzés alkalmával véghez vitt kényszerkölcsön leg- • inkább azokat sújtotta, akiket meglepetésszerűen ért : a város és a vidék tájékozatlan, munkával foglalkozó közönségét. Nem érte azonban meglepetésszerüleg azokat a köröket és érdekeltsége köt, melyek ennek a rendeletnek előkészítésében részt vettek Köztudomású dolog, hogy Budapesten a bankok a rendelet kibocsátása előtti napokban nem fogadtak el pénzt. Köztudomású, hogy már hetekel azelőtt nem adtak ki postapénzt, csupán kékpénzt. Ez igazolja azt, hogy ők már tudták, hogy mi fog következni és tudták, hogy túl kell adni azon a pénzen, amelyből az állam kényszerkölcsönt vesz. ( Ugy van I jobbfelől.) Akik csak keveset is foglalkoznak pénzügyekkel, tudják, hogy a vidék pénzintézetei pénzfeleslegeiket a budapesti nagy intézetekben tartják s amikor szükségük van pénzre, onnan lekérik. Azt is tudjuk, hogy a forradalom óta a postaközlekedés sokszor lehetetlen volt s azóta megbízhatatlan. A vidéki pénzintézetek személyesen intézik el ezt az ügyet ; valamelyik emberüket felküldik Budapestre. Amikor ez a pénzüzérkedés már nagyban megkezdődött, bármely vidéki pénzintézet megbízottja jelent meg a budapesti bankoknál, a betétjükből csak postapénzt adtak ki nekik, bármennyire mondták is az illetők, hogy a vidék a postapénzt nem fogadja el. A bankok posta pénzt adtak ki, de megmondták, hogyha épen nem kell a postapénz, beválthatják kékpénzre. Nem is kellett tehát máshova menni ; ugyanannál az intézetnél, egy másik asztalnál beváltották a póstapénzt, persze, 5—10% levonással. így bújtak ki azután a kényszerkölcsön alól azok, akiknek hivatásuk lett volna, hogy az állam háztartását valamennyire helyrehozzák, ( Ugy van ! a jobboldalon.) . . , ém szeptember hó 15-én, szerdán. T. Nemzetgyűlés ! Hogy ez igy történt és hogy ez a kényszerkölcsön leginkább a vidék és a főváros szegény lakosságát érintette, maga a pénzügyi kormány is belátta és egy rendeletben — nem tudom, hogy rendelet volt-e vagy csak adott szó, mert a lapokban olvastam, de a Hivatalos Köz, lönyben nem találtam meg -— a tisztviselőknek 5000 koronáig, a többi lakosoknak pedig 3000 koronáig visszaadják a kényszerkölcsönt. Frühwirth Mátyás: Akinek szép szeme van, annak kiadják ! Nagy Pál: A lapokban megjelent egy rendeletféle is, amely meghatározza azt, hogy az erre vonatkozó kérvényeket csak július 30-ikáig lehet benyújtani, június 30-ika után a kérvényeket nem fogadják el. A köztisztviselőkre, közalkalmazottakra nézve azonban mégis történt intézkedés ; összeírták őket és a kérvényeiket benyújthatták. Jóval később ismét megjelent a lapokban, hogy a tisztviselőkön kivül csak a hadirokkantak, árvák és özvegyek kényszer kölcsöneiket fogják visszafizetni 3000 koronáig, — a Hivatalos Közlönyben ugyan ezt sem találtam meg. Ez a titkolódzás és huza-vona csak arra való, hogy a visszafizetés valahogyan elmaradjon. Nézetem szerint a visszafizetésre legelső helyen a hadiárvák és özvegyek jöhetnek szóba, és ha akkor nem lehetett őket a kényszerkölcsön alól mentesíteni, azóta már régen vissza kellett volna adni, mert a lehető legnagyobb hálátlanság, úgyszólván erkölcstelenség az, hogy aki az állam, a haza védelmében a legdrágább kincíét : az életét áldozta, a család, a kenyér keresőjétől lett megfosztva, s akik egész életükön keresztül hurcolják nyomorékká lett testükön a háború emlékeit, szenvedéseit, azok legyenek kényszerítve arra, hogy tengődő életüket fentartó filléreikből nyújtsanak kölcsönt az államnak ( Ugy van! Uay van! a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! Ezekkel az emberekkel szemben a pénzügyminister urnák s az egész nemzetnek oly súlyos kötelezettsége áll fenn, amelyet egy percig sem szabad halogatni. El kell hallgatni és el kell némulni mindenféle más követelődzésnek, mert azok a kopogó falábak, azok a lóbálozó üres kabátujjak, azok az elsötétült szemek kísértetként lebegnek a Nemzetgyűlés s a kormány lelkiismeretén mindaddig, míg azt a súlyos adót, amivel a nemzet ezeknek tartozik, meg nem fizeti. (Ugy van ! Ugy van ! jobbfelől.) Ezután jöhetnek csak sorba a tisztviselők és az államnak minden olyan szegény lakosa, akiknek a kölcsön adott pénzre az életük fentartása végett okvetlenül szükségük van. Ebben a tekintetben — ugy tudom — a tisztviselőkről és minden állami, megyei és községi alkalmazottról a legutolsó kisbiróig történt már intézkedés. Nem történt azonban intézkedés az államnak egyéb, végszükségben erre reászoruló, szegény polgárainak részére történő visszafizetés érdekében. Ha ez igy maradna, én ebben a tisztelt pénügyminister ur részéről osztálypolitikát látok. Ne értsenek félre, tisztelt uraim ; én nem rossza-