Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.

Ülésnapok - 1920-97

174 A Nemzetgyűlés 97. ülése 1920. évi szeptember hó 3-án, pénteken. hatja jól, aki megteszi a szükebbkörü emberi társadalom, a haza és nemzet iránti kötelességét. Az egyetemnek a tudományok tanitása mellett jó hazafiakat is kell nevelnie, mert az egyetem nemcsak tanitó, hanem nevelő intézet is. Nemcsak a tudományt hirdetjük s az igazságot kutatjuk, hanem a magasabb eszmények iránt is fogékonnyá igyekszünk tenni az ifjúságot. Nemcsak tudósokat, de jó hazafiakat és nemesen érző és gondolkozó, igazi művelt embereket akarunk nevelni. Jelszavunk : világkultúra nemzeti alapon ! A kettőnek harmonikus egysége a magyar kultúra. Gróf Széchenyi István szerint : a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Más mondása szerint : a közértelmesség nagyobb vagy kisebb súlya határozza el a nemzetek boldogságát. A nemzetnevelés a legfelsőbb fokon az egyetemek feladata. A közintelligencia terjesztése egyik legfőbb feladatunk. A kultúra közkinccsé tétele főfő törekvésünk. Ma is valljuk és hisszük Széchenyi alaptételét, hogy annál nagyobb a nemzet ereje, fajsúlya, minél több a tudományos emberfők mennyisége. Ez fokmérője nemcsak a nemzetek közműveltségének, hanem alapja az országok politikai hatalmának, nemzetgazdasági erejének, sőt hadisikereinek is. Szállóigévé vált Bismarck mondása, hogy a nagy német-francia háborúban a diadalt a német Schulmeisterek vivták ki. Ezzel szemben Renan a franciáknak azt mondta, hogy a német nemzet ugy Sadovánál, mint Sedannál nem iskolamestereivel, hanem egyetemeivel győzött. Bárhogy variálják: értelme egy, t. i. hogy győzött a nagyobb, általánosabb közműveltség, a francia fölé emelkedett német kultúra. Ma is, hogy allúziót csináljak, nem a nagyobb francia kultúra győzte le Németországot, hanem tulajdonképen Amerikának gyárai, muníciója. »Itt, Európa keletén nekünk világtörténelmi hivatást juttatott a Grondviselés. Az Ősi, keleti törzsbe oltott nyugati kultúra évszázadokon át állott őrt Európa délkeleti kapujánál, az európai kultúra védelmére. A nyugati kereszténységnek mi vagyunk a legkeletibb védőbástyája jelenleg is«. Igen érdekesen mutatott rá egyik kollégám arra, hogy a legutolsó gótikus templom Európában a brassói fekete templom, azon túl nincs nyugati kultúra. »A magyar nemzet világtörténeti hivatása nem szűnt meg, csak átalakult. Reméljük és arra kell törekednünk, — mondottam 10 évvel ezelőtt — hogy a magyar kultúra expanzív ereje ismét elérje azt a befolyást, amelyet századokkal ezelőtt itt, Kelet kapujánál gyakorolt s melynek továbbfejlesztésétől egyelőre világtörténelmi nagy átalakulások eltérítették s az önvédelem terére szorították.« T. Nemzetgyűlés ! Sajnos, ezekkel a fellengző reményekkel, amelyeket 10 évvel ezelőtt a magyar kultúrának keletre való expanzív kiterjesztéséről tápláltunk — akkor megvolt már a Turáni Társaság, akkor már észrevettük keleti testvéreinké^ a törököt, tatárt, cserkeszt s már Közép-Ázsiáig gondoltuk a magyar kultúrának láncszemekkel való összefüzését — mondom ezekkel a vérmes reményekkel most kissé alább kell hagynunk. Visszaesést szenvedtünk. Most már megint az önvédelem terére kell szorítkoznunk. De nekem erős a reményem — és meg vagyok róla győződve, hogy ez csak ideiglenes, átmeneti állapot — és nekünk a magyar kultúra fejlesztésében visszaesést engednünk nem szabad, szűkebb korlátok közé szorított hazánk területén sem. Hiszen a kulturátlanság, valljuk be, bizony elég nagy és azt lépten-nyomon látjuk, a mi édes és drága hazánkban. Még magyarul sem tudunk jól, főképen itt a fővárosban. A budapesti aszfalton született irók az utolsó 10 esztendőben inkább rontották, mintsem javították nyelvünket. Pedig már száz évvel ezelőtt is egyik tudós nyelvész tanárunk, Révai Miklós azzal kezdte előadását a budai egyetemen, hogy: »Uraim, nem tudunk magyarul!« Ez erdélyi zamatos székely nyelvjáráshoz, vagy az Alföld tősgyökeres magyar nyelvéhez : szokott fület bizony sokszor sértik a Budapesten ; hallott szavak, a Budapesten szokásos, itt ugy, • mondják, hogy »létező« szólásmődok. (Egy hang ; half elöl : Jassznyelv !) Azt hiszem, főképen kisi gazda-képviselőtársaim megerősítenek ebben a nézetemben. Amikor Budapestre jöttem, a legelső társalgások egyikében ezt a fordulatot hallottam, — valami jó keresetről lévén szó — hogy: >ott északa, lesz dolgozva«. Meg nem állhattam, hogy bele ne szóljak, hogy : »ez általam fel lesz jegyezve, mert ilyen még Budapesten is ritkán lesz hallva«. (Derültség.) Há; romnegyed esztendő óta talán az én fülem sem i olyan érzékeny többé, de azért még mindig megcsiklandozza, amikor hallom a sok >egy bizonyosat«, vagy itt a parlamentben is röpködő csodabogarakat, amelyekből tegnap is kap: t^nk vagy ötven darabot izületőül, az >ugyebárt« : ami nem egyéb, mint a német »nicht wahr«: nak a »n'est pas«-nak egyszerű, szolgai fordi: tása. Amikor én beszélek, miért kérdem, hogy I »ugyebár«, nem felelhetnek nekem rá. Valósággal bántja és sérti a fülemet, amikor itt a parlamentben is hallom azt a sok »leszögezést«, ami tiz esztendő előtt jött divatba, nem tudom, az újságírók, Nyugatosok, vagy Holnaposok : révén-e. Tisztelet a kivételeknek, de képviselők, sőt ministerek ajkáról is hallom ezt a »leszögezést«. (Egy hang jobbról : Mi nem használ,: juh.) A kisgazdák nem használják, mert tudják, hogy falun a ládákat szokták leszögezni, : nem pedig a magyar nyelvet. De a »leszögzés« még a szelídebbek közé ; tartozik, ennek legalább hegye és vége van, de : van ennél még szörnyűbb divatos szó is : a »nincstelen« szó. Gaal Qaszton : Pedig ez népies, ez a falun : született.