Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-72

F2 A Nemzetgyűlés 72. ülése 1920. vajmi keveset. Rákóczi Ferenc, a mi hatalmas, nagy, dicső szabadsághősünk is szövetségben volt ezzel a világbíró, nagy francia királlyal. Bele is vitték őt a francia diplomaták az ónodi országgyűlés »eb ura fakó« királyelcsapási manőverébe, de amikor felégette maga után a hidat, többé nem nagyon támogatták. A nagy Napoleon is próbálta a magyarokat a Rákos mezejére hiva, országgyűlés tartására buzdítani, hogy királyt válasszanak, de nem keltett visszhangot. A szabadságharc után az utolsó emigráció Kossuthtal az élén szintén próbált III. Napóleonnal szövetkezni. Nagy hasznunk nem volt belőle. Szóval a történelmi tanulság az, hogy a francia politika mindig csak felhasznált bennünket, de nekünk keveset használt. Mindennek dacára a francia barátságot megbecsüljük, hiszen lerongyolódott, elnyomorodott kis ország vagyunk és örömmel vesszük, ha hoz nekünk valamit. (Egy hang a jobboldalon : Adják vissza- Erdélyt !) Elsősorban azt kívánjuk, hogy hazánk területi épségét visszaállítsák. Hiszen mi nem voltunk a franciák ellenségei. Jól tudjuk ezt, akik emlékezünk a múlt évtizedek történetére. Mily sok francia barátkozás, szövetkezés, tüntetés folyt le a szemünk előtt! Hogy csak egy pár példát említsek: 1889-ben, a francia forradalom százados évfordulója alkalmával rendezett nagy párisi világkiállításon 850 magyar iró és művész vett részt egy zarándokúiban. Valóságos tüntető kőrútban mentünk Turin felé Kossuth Lajost meglátogatni, Parisban megkoszorúztuk Gambetta sírját; hagy ünnepet rendeztek a tiszteletünkre, a párisi Hotel de Ville termeiben folyt a pezsgő, 150 tagból álló zenekar húzta a Marsellaiset és a Rákóczi-indulót; sőt, uram bocsa', még csárdást is táncoltunk az aranycirádás és márványoszlopos hatalmas, nagy francia palota dísztermében. Emlékszünk arra is, hogy 1900-ban, az utolsó nagy párisi világkiállítás alkalmával hatalmas magyar kiállítást rendeztünk ott. Összeszedtük Magyarország legszebb műkincseit, főkép az erdélyieket és a Pavillon de la Hongrie-ben oly fényes kiállítást rendeztünk, hogy a franciák megijedtek attól a hatástól, melyet a magyar műkincsek előidézni fognak és kivették múzeumaikból legszebb műkincseiket, hogy megmutassák azt is a világnak. Azt is tudjuk, hogy ha francia művészek, irók, politikusok jártuk országunkban, milyen tüntető, szinte túlságba menő lelkesedéssel fogadtuk őket, hurcoltuk őket az országban szerteszét, mindenfelé. Kaptunk tőlük bókokat, elismerést, néha egy-egy könyvet is, mint a hires Tissot »Au pays des Tziganes« című könyvét, melyben többek közt az áll, hogy csikósok, jogászok és kanászok száguldanak a Hortobágyon. (Derültség.) Tulajdonképen nem ismertek bennünket a franciák és nem méltányoltak bennünket. Most a békekötésnél is csak egy gondolat vezette évi július hó 29-én, csütörtökön. őket, az, hogy Németország szövetségesei voltunk ; elnyomtak bennünket, megfosztottak történelmi jogainktól, legdrágább kincsünktől, szétdarabolták országunkat, ugy, hogy valami nagy gyönyörűséggel nem gondolhatunk vissza az eddigi nagy francia barátkozásokra, szövetkezésekre és elmondhatnánk talán az ő elődjeiknek a mondását, hogy : Timeo Danaos et dona ferentes. De én nem mondom ezt, hanem azt mondom, , hogy ragadjuk meg a bárhonnan nyújtott segédkezet, becsüljük meg a francia barátságot, értékeljük annak módja szerint a »do ut.des« alapján és azt ajánlom a ministerelnök urnák, bogy a »clara pacta, boni amici« alapján kössenek olyan szerződést, melyben ne csak mi adjunk, ne csak mi áldozzunk fel fontos érdekeket, hanem mi is kapjuk meg az ellenértéket : mindenek felett országunk régi területi épségét. Ez az én felfogásom, gondolkozásom a franciákkal való szövetkezés kérdésében. Más természetű, szinte történelmi nyomokon jár a Lengyelországgal való érdekközösség. Lengyelország a magyar nemzetnek évszázados szövetségese, testvére, bajtársa. Ha nem is a honfoglalástól, de legalább is Szent István korától kell számitanunk a lengyelekkel való szoros érintkezésünk, barátságunk, szövetségünk történelmi sorozatát. Ugyanegy hittéritőnk volt : Szent Adalbert. Ugyanegy királyunk volt többször, nem akarom valamennyit elősorolni, ugyanazok a vértanúink voltak, tehát az országnak, a nemzetnek igen sok örömben, búban, bánatban, vérkeresztségben rokon története volt. Nagy sajnálattal láttam, hogy a lengyelek, Oroszországgal háborúba keveredvén, nem segíthettek bennünket legutóbbi élethalálküzdelmünkben olyan erővel, mint ahogy különben talán tették volna, de hálával olvastam mindig, amikor a lengyelek felszólaltak meilettünk a közös határ követelés kérdésében. (Ugy van! Ugy van!) Most a közös veszély ismét közös érdekszövetségbe von bennünket. A ministerelnök ur, amikor kifejezte részvétét Lengyelország iránt, igen nemes példát követett, Deák Ferencnek, a haza bölcsének azt a példáját, hogy ő épen ebben a kérdésben szólalt fel először az országgyűlésen 1833-ban, a ' lezajlott lengyel forradalom után, részvétét fejezvén ki a magyar nemzet részéről a lengyel nemzet iránt. Ha egyebet talán nem is tehetünk ma, mint hogy részvétünket és közös érdekeink hangsúlyozását kifejezzük; ez is valami, ennek is megvan az erkölcsi értéke. Azonban a lengyel szövetségre nekünk a jövőben igen nagy szükségünk van. Közös veszélyek, közös ellenségek fenyegetnek bennünket. Azzal a közös ellenséggel szemben, amely árulással, zászló-, haza- és királyárulással szerzett itt a mi birtokunkon magának országrészt, közös érdek a lengyelekkel szövetkeznünk. Azzal a másik, még ádázabb ellenséggel szemben, amely szövetségesünk volt és mégis hátbatámadott bennünket, szintén volt,