Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-80

Ä Nemzetgyűlés 80. ülése 1920. évi augusztus hó 7-én, szombaton. 279 mi, iparosok megfontolva, meggondolva, kellő amortizációval az államnak az utolsó fillérig -vissza akarunk tériteni. (Helyeslés balfelöl.) Odairányul tehát az én tiszteletteljes indítványom, küldjön ki a Nemzetgyűlés egy bizottságot, mely a kérdés részleteivel foglalkozzék és javaslatot tegyen az irányban, hogy hol és mit kell segíteni. De a segítség, mondom, nagyon sürgős, mert én elmondhatom, hogy az összes szálakat a kezemben tartom, amennyiben nap-nap után levelek érkeznek hozzám, iparosok jönnek hozzám, akik sarkalnak aziránt, hogy szólaljak fel a Nemzetgyűlésen, mert az ipar teljesen tönkremegy. Fontos ez abból a szempontból is, mert hovatovább, ha az ország határai megnyílnak, iparosaink nem fognak sokat gondolkozni, sőt ma már egész munkástáborok szervezkednek arra, hogy az országot, a gyárat, mint egy ember hagyják el, ha továbbra is így kínlódva, vergődve kell küzködniök az életért. (Egy hang a jobboldalon : Hát a kisgazdák akkor mit szóljanak!) Ezt annál is inkább sajnálnám, mert aposztrofálhatom, hogy egynéhány iparág oly óriási lépésekkel haladt előre a közelmúltban, hogy — méltóztassanak elhinni — bármely nemzet szívesen kalapot emel az ilyen iparosság előtt, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Elhiszem, hogy sok a hiba az iparosság közt ; el is mondtam itt, hogy vannak gyámoltalanok és vannak panazkodók, (Egy hang a jobboldalon : Rosszakaróinak !) kiknek ebben merül ki minden tudásuk, de a nagyobb baj az, hogy van számtalan ilyen Flamand-féle munkásvezér. Mert nem maga a munkás — ne méltóztassanak általában aposztrofálni a magyar munkásságot — hanem a munkásságnak talán egynegyedrésze az, amely ilyen erős megjavításra szorul. En mindig azt láttam, — egy hosszú élet tapasztalatából szűröm le ezt a megállapításomat — hogy nem a magyar munkás, hanem a munkások vezérei voltak azok, akik ezt a destruktiv szellemet belevitték a munkásságba és akkor, amikor ilyen nehéz állapottal küzd az egész ország, — mert hiszen nemcsak az iparos, hanem minden dolgozó ember nehezen küzd — akkor könnyen kaphatók az emberek arra, hogy kereket oldjanak és egy jobb hazában keressenek boldogulást és megélhetést. Ipar nélkül ez az ország határozottan nagyot fog hanyatlani. ( Ugy van ! Ugy van ! baífelöl.) Én tehát arra kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy minden erejével legyen szives támogatni ezt az indítványomat. Ismétlem, nem alamizsnát kérek, hanem azt a' segítséget kérem, amellyel újból helyre lehet állítani először a nyugalmat, másodszor az élet folytonosságát. Mert ma az ipari életnek a folytonossága nincs meg. Nincs nyersanyag és nincs sok minden egyéb. Ne méltóztassanak tehát bennünket ugy aposztrofálni, hogy csak mi vagyunk drágák. Drága minden, de ez nem lokális baj, ez világbaj. Én nemcsak hazulról beszélhetek, Amerikából, Franciaországból, Angliából kaptam hosszú, terjedelmes leveleket, ahol az iparcikkek nem hogy olcsóbbak, de ellenkezőleg még drágábbak. Mert mi mindig arról voltunk nevezetesek, hogy 10—15%-kal minden körülmények közt olcsóbban tudtuk előállítani ipari termékeinket, mint a külföld és ezért volt az, hogy az utóbbi években ilyen óriási lépésekkel fejlődött ki egynéhány iparág, úgyhogy merem mondani, hogy amit itt magyar asztalosok, magyar lakatosok, magyar Szabók, magyar cipészek megcsináltak, annál szebb, annál jobb munkát a művelt nyugat sem termel soha. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) És végre most, amidőn az ország ujjápitéséről van szó, azt kérem, hogy adassék meg ennek a dolgozó-munkásnépnek minden, ami neki jár; adassék meg neki az önkormányzat, adassék meg neki a minden ember által végzett munkából sarjadzó jólét. Ezt különben a múltkor Vass József igen t. képviselőtársam szebb szavakban fejezte, ki, mint ahogy azt én ki tudom fejezni. Én a magam részéről azt az egyetlen politikát látom helyesnek és azt vallom, hogy ma, de nemcsak ma, hanem hosszabb ideig, az ország abba a sorsba jutott és abban a helyzetben lesz, hogy feltétlenül ezt a politikát kell követnünk, hogy a dolgozó népet minden irányban kielégítsük. Mert HZ ÊLZ ember, akinek semmije sincs, csak a tudása és a fizikai ereje, könnyen elhatározza magát arra, hogy másik országban települjön le. (Ugy van!) Amikor tehát ezt a politikát, ezt a legdrágább politikát, a nemzet legdrágább kincsét akarjuk megvédeni, akkor mindannyiunknak össze kell fognunk, mindannyijunknak össze kell tartanunk, midőo arról van szó, hogy magát a munkát megbecsüljük. Munka alatt értem míndeféle rangú és rendű munkáját ennek az országnak: a közhivatalit, a bíróit, a közalkalmazottit, az iparos, a kereskedői munkát és végül az önök által képviselt leghálásabb foglalkozási ágat, a földmivelőnép munkáját ... Gaal Gaszton: Végül! Szijj Bálint: Leghátul! Mahunka Imre: . . . azért a leghálásabb, mert ők voltak azok, akik máig is, az Isten áldásával együtt párosulva, az országnak megszerezték a mindennapi kenyeret és ebben igazán mindannyian csak hálásak lehetünk, hogy a magyar földmivesek e tekintetben mind megtették a kötelességüket. Gaal Gaszton : Tapasztaljuk, hogy mennyire hálásak! (Derültség jobb felől). Hegyeshalmy Lajos: Ez sem tetszik? Mahunka Imre: Amikor hangos szóval kérem a t. Nemzetgyűléstől és a t. kormányomtól azt, hogy a munka után járó jólétet és különösen magát a munkát minden ember részére, aki dolgozni tud és akar, biztosítsa, akkor — azt hiszem — olyan politikát követek, amely csak üdvös lehet. Ezt kérem én a t. Nemzet-