Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-80

A Nemzetgyűlés 80. ülése 1920. ê akik állandóan követelésekkel állanak elő — mert hiszen az az iparos, aki a jótékonyságtól várja a boldogulását, vagy gyámoltalan, vagy rokkant ; mind a két esetben más utón kell raj­tuk segíteni. Ismétlem, hogy nem igazi iparos az, aki az u. n. jótékonyságtól várja boldogu­lását és le kell szegeznem azt a hosszú tapasz­talatból leszűrt megállapításomat, hogy igazi iparos nem kér alamizsnát. Ugy a belföld, mint a külföld is csak ugy adjon tehát, ha mi ellen­értéket tudunk érte adni ; szóval fizessék meg a becsületes munkával előállított ipari termékeinket. De ha mi a belföld ipari szükségleteit fe­dezni akarjuk s emellett még a külföldnek is akarunk ipari cikkeket szállítani, akkor iparun­kat ki kell emelnünk eddigi tespedéséből s maga­sabb színvonalra kell azt emelnünk. Én itt nem a mesterségesen, hirtelen teremtett nagyiparra gondolok, mert a gyenge alapra, laza földre fel­épített magas épület, mint a tapasztalat mu­tatja, hamar összeomlik. Nem segit semmiféle épületen a kellő alapozás nélkül az u. n. kötő­gerenda, de nem is áll meg az az épület, amely hirtelen, sebtében, alap nélkül épült fel; nem állhat meg az a vállalat, amely nem igazi ala­pon épült, amely nem igazi mesterkézzel, nem igazi tudással alapoztatott meg. Nem prosperál az olyan ipari vállalat, amely nem a szakmához értő, szakavatott kezek által, természetes utón fejlődött kicsinyből naggyá s fokról-fokra bővült biztos vevőkkel ; nem dolgozhatik haszonnal az olyan ipari vállalat, melynek élén nem az illető szakma minden titkát felölelő tapasztalatokkal biró főnök áll. De nem is bir olcsón produkálni az olyan üzem, amelynek nincsenek a szakma minden részében kifejlesztett, betanított, begya­korlott, szakképzett munkásai. (Helyeslés.) Nehogy félreértessem, bátor vagyok meg­jegyezni, hogy én nem à tout prix az állam­segélyezés utján való iparfejlesztés ellen akarok felszólalni ; mert hiszen volt idő s ma is vannak esetek, amikor az államsegélyre szükség volt és van, sőt most, az Ausztriától való különválás folytán talán még inkább szükség lesz állam­segélyek adományázásra ott, ahol fontos cikkek nagy gonddal meghonosított itthoni' gyártását biztosítani s azt most a külföld még inkább fokozódó versenyével szemben megvédeni akarjuk. Én az egyes esetekkel nem kívánok foglal­kozni. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy állam­segélyre szükség van ugyan, de csupán állam­segéllyel ipart fejleszteni nem lehet. Szellemi vezetésre van szükség; pláne most, amikor az ipar terén oly veszedelmes dekadencia állott be s oly elszomorítók az állapotok, hogy az ipart úgyszólván újra kell megteremteni. Mélyebben kell tehát szántani, ha célt akarunk érni, gyöke­rében kell megreformálni az ipart, mert abban nincsen aktivitás, nincsen élet, nincs meg a kellő tudás, az erkölcsi, lelki erő ahhoz, hogy hatalmas termelési tényezővé fejlődhessék. Vissza kell nyúlnunk az inasok és segédek tanitásának, >i augusztus hó 7-én, szombaton. 277 nevelésének reformálására, amelyre más alkalom­mal külön leszek bátor figyelmüket felhívni, hogy részletesen kifejthessem nézeteimet arra nézve, mit kell a magyar munkásnak és az ifjú­munkásoknak megadni és mit kell tőlük elvenni. El kell venni tőlük a destruktiv irányt. (Ugy van! Ugy van!) A múlt ülések egyikén Vass József t. képviselőtársam igen szép szavakban és tartalmas beszédben adott kifejezést annak, hogy a munkásoknak a sztrájkhoz, mint a gaz­dasági tőke elleni egyedüli fegyverükhöz minden körülmények között joguk van. Én ezt a magam részéről teljes mértékben aláírom és biztosit­hatom, azonban hogy mindenféle fegyverrel joga volna a munkásnak a sztrájkot kivívni, az ellen határozottan tiltakozom. Prohászka Ottokár: Teljesen ugy van! Mahunka Imre: Eszembe jut ebből a körül­ményből az a végtelenül szomorú állapot, amelyet a kommün előtt mi iparosok mindnyá­jan végigszenvedtünk. T. i. a kommün előtt felkerekedett az iparosságnak az a része, amely nem állandóan műhelyekben foglalkozik, az u. n. Grassenarbeiterek, akiknek főfoglalatosságuk az volt, hogy egyik gyárból a másikba jártak és izgatták a tömeget, a népet, a munkásainkat. (Felkiáltások jobbfelöl : Napidíjért !) Ez a körül­mény hozta magával azt, hogy egy napon beállí­tott az irodámba 250 ember és jóreggelt helyett azzal köszöntek be, hogy kézibombát egyelőre nem használnak, de követelik, hogy ezeket a munkásokat mind vegye fel a gyár. Ami ellen hiába tiltakoztam, mert hiszen a nyers erőnek, ugyebár, engedni keli. Ezek eljöttek tehát, és első dolguk az volt, hogy az én régi tapasztalt munkásaimat, akik, azt lehet mondani, velem együtt nőttek fel, mint politikailag nem meg­bízható elemeket a gyárból elsősorban eltávolí­tották. Azután felvették szukcesszive azokat az u. n. G-assenarbeitereket, akiknek vezetője valami Flamand nevű ember volt. Bemutattattam őt magamnak, mert nagyon szépen tudott beszélni, hogy legalább tudjam, kihez van szerencsém és hogy megkérdezzem tőle, miért követeli tőlem, hogy régi megbízható embereimet, akik között, merem mondani, az ország legjobb munkásai vannak, mint politikailag nem megbízhatókat a gyárból eltávolitsam. (Egy hang jobbról: Azért, mert dolgoznak!) Ebből keletkezett az a vég­telenül szomorú állapot, amikor a munkásdikta­tura elrendelte, hogy az egész gyárat ki kell üríteni és a meglévő termékeket el kell szállí­tani. Itt nem annyira magamról, mint többi iparostársaimról kell hogy beszéljek, mert hiszen vannak közöttük olyanok, akik tőkében igen gyengék voltak. De ezekkel semmi kivételt nem tettek, az összes termékeiket, gyártmányaikat, szellemi és fizikai termékeiket egy napon fel­rakták a butorszállitó kocsira, tőlem pl. 38 ilyen kocsival vittek el erőszakkal minden megkérde­zés nélkül bútorokat egy központba, a Lingel­féle gyárba, ahol természetesen siettek ezeket az

Next

/
Oldalképek
Tartalom