Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-64

À Nemzetgyűlés 64. ülése 1920. évi Junius hó 21-én, hétfőn. 495 tetésnek bizonyos szempontból megvan a maga külön funkciója, külön természetrajza : bogy csak a pénzbüntetés átváltoztatására, vagyis annak a szankciójára hivatkozzam, ha t. i. azt az illető le nem fizeti vagy tőle be nem hajtható, akkor fogházzal, szabadságvesztésbüntetéssel kell azt neki pótolnia. Itt látom én azt, hogy a pénzbüntetést enormisan túlmag esetleg milliókra fokozni nem lehetett azért, mert nagyon nevetségesnek tűnt volna fel az, ha az 5. §. azután az átváltoztatás maximumát mégis csak két évben határozza meg. Nagyon természetes, hogy ennél a két évnél több nem lehet az átváltoztatás, mert hiszen ellenkeznék az eddigi büntetőjogi felfogással is. És minthogy a biró tulajdonképen azt, hogy az illető mekkora szabadságvesztésbüntetést szenvedjen el, Ítéletében már eléggé megfontolva és meggondolva határozta meg, lehetetlenség — és egyetlen büntetőtörvény sem igyekszik arra, — hogy a pénzbüntetés behajthatatlansága miatt ez a szabadságvesztésbüntetés, amely ebben az alakban már úgyis elegendőnek Ítéltetett a biró részéről, még hatványozottabban, még sokkal magasabbra, esetleg az eredetileg kiszabott szabadságvesztésbüntetésnek is a többszörösére emelkedjék a mellékbüntetés behajthatatlansága miatt. így tehát azt látom, hogy a disztinkciónak praktikus célja épen az, hogy nagy visszaéléseknél vagy olyan embereknél, akiknek vagyoni helyzete azt lehetővé teszi, a vagyoni elégtételt jól lehessen alkalmazni és ne legyen semmiféle aránytalanság egyrészről a szabadságvesztésbüntetés, másrészről a mellette mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetés fogsággal mért egyenértéke között, mert az azután furcsán hangzanék, hogy elitélik az illetőt hathónapi börtönre és öt millió korona pénzbüntetésre, melyet kétévi fogság helyettesit. Hát el fogják ítélni például hathavi börtönre és 200.000 korona pénzbüntetésre; ezek valamennyien arányban vannak egymással. Es minthogy egyébként igen fontos érdeket sértett meg a bűnös, nem baj, ha még elégtételt ad ; az az elégtétel, amit az állam igénybe akar venni, az más utón, nem a törvény egyenes terrorjával, hanem bizonyos reparációs utakon megint csak a közélelmezési, közszükségleti cikkek árának lenyomására lesz felhasználható, — pl. közintézmények, közélelmezés javára adhatjuk le a vagyoni elégtételt stb. — Azt hiszem, hogy a dolog természetének felel meg ily kép a megkülönböztetés. Én a magam részéről ebben nem találok semmit, mert különben is praktikusan egészen mindegy, hogyan nevezzük a vagyoni megtorlást. Az igen t. képviselőtársamnak ez csak azért nem tetszhetik, mert tényleg szokatlan fogalmat visz be a büntetőjogba. Minthogy azonban praktikusan megfelel és minthogy külön célokat szolgál, megvan a külön értelme, meg lehetne ezt hagyni. Az 5. §-ban azt kifogásolta t. képviselőtársam, hogy vájjon az elkobzás elrendelésénél nem történhetik-e meg, hogy a vevőtől kobozzák el a büntetendő cselekmény tárgyát vagy az elkövetésre szolgáló eszközöket. Ettől nem kell félni, mert az 5. § egyenesen megmondja, hogy azzal szemben van elkobzásnak helye, aki a cselekményt elkövette vagy abban részes. Épen a contrario állapit] a meg (olvassa) : »Ha az elkobzást vagy a vagyoni elégtételt amiatt, mert az elkobzandó tárgy nem a tettes vagy a részes tulajdona, vagy mert az elitélt vagyonát a büntetés kijátszása végett másra átruházta, vagy egyéb okból nem lehet alkalmazni vagy foganatosítani«, akkor kell a condictios eljárást alkalmazni, vagyis nem magukat az illető tárgyakat, hanem az illetőket, akik különben a magánjog elvei szerint is felelősséggel tartoznak, a következményért felelőssé tenni. Itt semmi lényeges megkülönböztetésnek a tekintetben, hogy vindikációs jogról vagy pedig kondikciós jogról van-e szó, vagyis van-e dologi jog vagy követelési jog, nem látom semmiféle célját és értelmét, mert hiszen az állam, az államhatóság, a bíróság szempontjából mind a kettő mégis csak követelési jog, mert a bírósági Ítélet csak az elkobzással szerzi meg az állam részére annak a tárgynak tulajdonjogát, A 6. §-nál tett kifogást sem tartom helytállónak és pedig azért nem, mert habár igaz az, hogy a törvény e hatályának megszűntével többé bűnvádi eljárás nem lesz indítható, az nem jelent semmiféle sérelmet az illetőkre, akik a büntetendő cselekményt elkövették, ha viszont az, akit megkárosítottak, még a törvény hatálybalépte után is érvényesítheti magánjogilag az ő követelését. Annak megállapítása, hogy a bűnvádi eljárás megindításának elévüléséig nem évül el a követelés, egyszerű időmeghatározás. Az igazságügyi bizottság e tekintetben egy meglehetős progresszív lépést tett épen a sértett javára, mert hiszen eddig ugye, elévült az igen rövid idő alatt, két év alatt, Hogy tehát a sértett kárának reparációját még később is követelhesse, egyszerű időhatározásképen vetettet fel, hogy ugyanannyi idő alatt évül el a követelés, mint elvileg maga a bűnvádi eljárás. A 7. §-nál tett megjegyzései az igen tisztelt képviselőtársamnak, hogy mert a külföldre szállítás céljából történő eladásoknál és vásárlásoknál a jelen törvényjavaslatnak a rendelkezései nem volnának irányadók ; sok visszaélés történhetnék, tényleg meg kell fontolni, e tekintetben az ő aggályai egészen jogosultak, s habár e szakaszban, — ahogyan ő maga is észreveszi — teljesen benne van az a tendencia, az az intenció, amit az igen tisztelt képviselőtársam képvisel, semmi rosszat nem látok abban, ha ezt szabatosabban kifej eze a törvény. Hiszen csak arról van szó, hogy ha precízebben kifejezhetjük, akkor fejezzük ki, annál jobb lesz és annál inkább meg fog állani a törvény. Ami a 9. §-t, s vele kapcsolatban különösen az uzsorabir óságot illeti, igen t. képviselőtársam y