Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.
Ülésnapok - 1920-64
486 A Nemzetgyűlés 64. ülése 1920. évi június hó 21-én, hétfőn. nekem elégtételt, mert aki ezt valakire rámondja és bizonyitani nem tudja, az igazán aljas rágalmazást követ el. (Zaj.) Ennyit akartam igazolásomul mondani. Huber János: A házszabályok 215. §-a értelmében szót kérek. (Nagy zaj és felkiáltások jobbfelöl : Elég volt már I) Elnök : Teljesen osztozom a Nemzetgyűlés nézetében, mert igy a tulaj dónképeni munkához nem juthatunk, (Igen. Ugy van! Taps.) de ha a nemzetgyűlési képviselő ur szólni kivan, nekem a szót kötelességem megadni, minthogy az a házszabályok 215. §-a értelmében őt megilleti. (Zaj.) Huber János: Elállók a szótól. (Általános helyeslés.) Elnök : A képviselő ur elállt a szótól, tehát tovább mehetünk. Ki következik szólásra ? K. Pethes László jegyző : Mikovínyi Jenő ! Mikovényi Jenő: T. Nemzetgyűlés ! Egyrészt miután nem épen a mai napnak tanulságai, de már régebbi időknek tapasztalatai is azt a megGyőződést érlelték meg bennem, hogy itt a törvényalkotó munkán kivül hosszabb időt kell szentelni személyes ügyek elintézésére is, másrészt pedig miután r nár ötödik napja tárgyaljuk általánosságban az árdrágitó visszaélésekről szóló törvényjavaslatot, kizárólag csak egyes olyan vonatkozásokban kivánok a javaslatra megjegyzéseket tenni, amelyek gyakorlatom és jogi ismereteim alapján reám tartoznak. (Halljuk ! Halljuk !) A közgazdasági élet és a kereskedelem terén mutatkozó beteg állapot természetszerűleg szükségessé tette, hogy az államhatalom a maga erejével beavatkozzék azokba a visszaélésekbe és a szűkebb jövedelmi keretek közé utalt osztályok kizsarolásának és legyöngitésének elhárítására mindent megtegyen. A Károlyi-kormány az úgynevezett 1919. évi XII. néptörvénnyel iparkodott az árdrágitó visszaéléseket megszüntetni, azonban nem kellő sikerrel, mert akkor egyrészt a nem épen teljes belső rend meghiúsította egyes bűnesetek felderítését, másrészt pedig a büntetési tételek annyira enyhék voltak és annyira nem állottak arányban azzal a nyereséggel, amelyet az illető árdrágitó elérhetett, hogy ez a büntetés súlyát és az abból levont tanulságokat illuzóriussá tette. De ettől a szemponttól eltekintve, az 1920. évi I. t.-c. amúgy is hatályon kivül helyezte ezeket a rendelkezéseket és igy szükség volt ennek a örvénynek megalkotására. Hogy ez a törvény talán nem elegit ki minden kívánalmat, azon csodálkozni nem lehet, mert ez roppant nehéz jogalkotás, amit leginkább jellemez az, hogy az igazságügyminister a bizottságban azt a kijelentést tette, hogy ez a javaslat immár a hetedik kísérlet és még mindig ő maga sem látta azt. olyan tökéletesnek, hogy kifogás alá ne eshetne. De megGyőződésem is az, hogy a viszonyoknak megfelelő tökéletes törvényt ezen a téren tényleg alig lehet alkotni és épen azért, miután ez eléggé megvitatott kérdés és általánosságban már sok magyarázatra nem szorul, csak a részleteknél akarok kitérni egy pár kérdésre, amelyek engem mint jogászt érdekelnek, egyebekben a törvényjavaslatot általánosságban elfogadom. Kifogásolom nevezetesen az uzsorabiróságok felállítását. Tudom és érzem, hogy ez a felfogásom, ez az álláspontom ellenzéssel találkozik, de nem, tudom magamat függetleníteni attól a gondolattól, hogy ez nem helyes, hogy ez nem a demokratikus jogfejlődés irányában való intézkedés. Igen tisztelt képviselőtársam, Rubinek István, szintén kiterjeszkedett erre a kérdésre és abból a szempontból bírálta a javaslatot, hogy a munkaügyi és a lakbérlet bizottságok mintájára alakítandó uzsorabiróságoknál nagyon sok fennakadás lesz, különösen a laikus elemek megidézése és megjelenése szempontjából. Igaz, én magam is osztozom ebben az aggodalomban. Tapasztalásom alapján mondhatom, hogy ezernyi ok van rá, hogy az a szakbíró, valamely üzleti ok, vásárlás, vagy más fontos anyagi érdek előtérbe tolásával nem jelenik meg, magát kimenti és az eljárást késlelteti. Ezenkívül azonban más magasabban fekvő jogi és lélektani szempontok is indokolják azt, hogy tekintsünk el az uzsorabiróságok felállításától, ellenben igenis rendeljük el a törvényben a mindenkori szakembereknek szakértőkként való bevonását (Helyeslés a baloldalon), azoknak meghallgatását nemcsak az eljárás során, de esetleg az ítéletet megelőző tanácskozásba való bevonásukat is, azonban magát az Ítélkezést tartsa fenn a törvény az egyedül arra jogosított, arra nevelt, arra képzett bíróságnak. (Helyeslés.) Az esküdtbíróság mintáját állítva fel, azt látjuk, hogy az esküdtbíróság is csak a bűnösség kérdésében határoz, azt mondja ki, hogy az illető bünös-e, igen vagy nem, az esküdtek verdiktet hoznak, de nem ítéletet. Az ítéletet, a büntetés arányát, nemét, mennyiségét kellő mérlegelés után a szakbiróság állapítja meg, tehát tulajdonképen nem az esküdtbíróság ítélkezik, hanem maga a bíróság. A részletes tárgyalásnál a 9. §-ra vonatkozóan egy indítványt fogok beterjeszteni és akkor majd részlesesebben fogom kifejteni álláspontomat. Az én felfogásomnak lélektani motívuma az, hogy — tekintsünk el most Budapesttől, hol a nagy forgatagban az emberek lehetőleg függetleníteni tudják magukat egymástól, nem is igen ismerik egymást, — egy vidéki helyen, ahol a rokonság, barátság, rokonszenv, ellenségeskedés és sok más ilyen szempont befolyásolja az embereket egymással szemben, mint pl. a kereskedelmi verseny s ezenfelül a társadalmi verseny is, s a felülkerekedési vágy, ezek mind olyan szempontok, amelyek nagyon aggályossá teszik, hogy ha egy embernek a hasonló foglalkozási körben lévő embertársa felett Ítélkeznie kell, vájjon tudja-e magát teljesen függetleníteni ezektől a befolyásoló szempontoktól. Egészen más az, ha a szakértő csak szakértői véleményt mond eskü alapján. Megmondja a véleményét,
