Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-29

A Nemzetgyűlés 29. ülése 192L nem mindig szokta követni a reális, a komoly I munka, hogy számtalanszor épen amikor a legerősebben, a legkitartóbban kellett volna hozzálátnia az alkotó munkához, akkor mintegy megtorpant, visszarettent, elernyedve átadta magát az álmodozásnak és komoly, céltudatos munka terére lépni nem tudott. ' Ennek az igazságnak megállapítása ma is nagyon aktuális, mert épen olyan időket élünk, amikor nagy, erős átalakulások közepette szükségünk volna minden erőnk megfeszitésére, hogy mindazt, amit elvesztettünk, mindazt, amit az erőszak elvett tőlünk, a területi egységet ós épséget visszaállítsuk, igazi épitőmunkába kezdjünk. Valljuk be, mindeddig hosszú hónapok után jelszóknál egyebet elérni nem tudtunk. Mindeddig alig tudtunk más eredményt felmutatni, mint személyi érdekeknek az előtérbe tolását, személyi ambicióknak az érvényesülésre való törekvését, épen azért, mert itt mindenki a primhegedün akar játszani és senki sem akar megelégedni a talán nem olyan feltűnő, nem olyan dicsőséges, de épen olyan hasznos és szükséges mellékszerepeivel a nemzetmunka nagy nemzetépítő zenekarának. Épen ezért itt, miközöttünk még egy egységes, hatalmas, a lehetőségekkel számoló munkaprogramul ki sem tudott alakulni. Pedig enélkül ötletszerűség minden, amit teszünk, enélkül nem visszük előbbre a nemzetet egy lépéssel sem a konszolidáció, az ujjáépités terén, enélkül céltalanul bolyong a magyar nemzet sorsának szekere és a nemzet, amely megváltását várja, ha feltennők neki a kérdést, amelyet az apostol mondott az üldözések idején a Róma felé haladó Krisztusnak : Quo Vadis ?, alig tudna mást felelni rá, csak azt : Megyek, hogy újra keresztre feszítsenek ! T. Nemzetgyűlés ! Az előttünk fekvő indemnitási javaslatnak adatai kell, hogy ezeket a gondolatokat keltsék fel bennünk, kell, hogy ezek a gondolatok minket arra indítsanak, hogy mindent szigorú kritikával, objektiv tárgyilagossággal mérlegeljünk, de legfőként önmagunkat, akiket a sors azzal a nehéz feladattal áldott meg, hogy egy jobb sorsra érdemes, de szétszaggatott nemzetnek, egy egységesnek teremtett, de mégis darabokra tépett ország újjáépítésének egységessé, tételének munkásai legyünk. Valljuk meg őszintén, hogy ebben a tekintetben mi magunk nagyon keveset tettünk és az a nemzet, amely megváltókónt várta ezt a Nemzetgyűlést, megváltóként várta az ebből a Nemzetgyűlésből megalakuló kormányt, csalódottan tekint felénk, mert nem tudtunk előrehaladni a konszolidáció, az ujjáépités munkájában olyan tempóban, olyan hatalmas lépésekkel, hogy ez biztosíték volna arra, hogy el fogunk érkezni rövidesen arra az álláspontra, amikor a külföldön épen ugy, mint idehaza, mindenki bizalommal tekinthetne a nemzet jövendője felé. Ha az indemnitási javaslat adatait nézzük, 0. évi április hó 19-én, hétfőn. 47 í azt látjuk, hogy az öt hónapra felvett költségek 4 milliárd 740 milliót jelentenek, ugyanakkor pedig a bevételek 1 milliárd 900 milliót. Pedig ezekben a számadatokban nincs még benn a fizetési kötelezettségek teljessége, mert hiszen az 1918 október 31. óta történt rombolások helyreállítása, a külföldi és az otthoni adósságoknak a kamatja és törlesztése, azonkívül a tisztviselők segélyezésére felvett összegek nincsenek benn, ugy hogy nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy az indemnitásnak ez a megállapítása nem is fedi teljesen azokat a kiadásokat, amiket Magyarországnak teljesítenie kell. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy lehet-e itt valami kivezető utat találni, hogy van-e a nemzetben még annyi anyagi és erkölcsi erő, hogy nem roskad össze a terhek alatt, erre a felelet nem mindenkor lehet biztató és nem mindenkor lehet olyan, amely kielégíthetne bennünket. Ha nézzük ezzel szemben nemzeti számadásunknak a Tartozik és Követel rovatát, mig ott egyfelől sok-sok milliárd mered felénk, másfelől alig találunk más igazi értéket, mint megcsonkított országunknak a földjét, megfogyott népünknek munkaerejét. Kérdés, hogy tud-e ez a föld annyit teremni, tud-e ez a nép annyit izzadni, hogy ez egyensúlyba kerülhessen azzal a rengeteg kiadással? Fel kell tennünk a kérdést, hogy ipari, gazdasági, kereskedelmi és oktatási téren észlelünk-e olyan jelenségeket, amelyek reményre jogosítanak bennünket, külföldi vonatkozásokban vannak-e olyan jelenségek, amelyek jogossá tesznek bizonyos reménységeket, vagy pedig minden reményünk csak a jövőnkbe vetett hit és a külföldi népek társadalmának a segélye lehet? Amikor felteszem ezeket a kérdéseket és felelni akarok rájuk, nagyon jól tudom, hogy ezek a feleletek sok tekintetben alkalmasak arra, hogy e termen kivül a kishitüséget keltsék fel. És mégis meg kell tennem, mert azt látom, hogy az állammal szemben való követelések még mindig oly nagymérvűek, még mindig oly nagy összegekhez kötöttek, hogy azoknak megfelelni az állam a legjobb akarat mellett sem tud. Meg kell tenni, hogy nyílt, világos képet adjunk, mert hiszen társadalmi osztályok, foglalkozási ágak nagyon sokszor oly kívánságokkal lépnek elő, amelyek csak az állam pénzügyi helyzetének nemismerésén, vagy megnemértésén alapulnak, és ezek az alkalmi pénzügyi szakértők, akik csak követelésekkel állnak elő, nem veszik tekintetbe, hogy az a követelés, aminek teljesítését az államtól kívánják, a másik oldalon olyan terhet jelent az adózó polgárságra, amit elbirniok már nem lehet. Az a nagy ellentét, amely a kiadások és a bevételek között van, elsősorban szükséges, hogy azt a kívánságot vesse fel, hogyan lehetne a kettő között valami egyensúlyt létrehozni, miután ezeket a kiadásokat, amelyekből minden fillér szükséges, redukálni nem lehet. Épen azért