Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-35

276 Â Nemzetgyűlés 35. ülése 1920. évi április hó 26-án, hétfőn. séges az, hogy ez az átirat, amelyet a hivatalos titoktartás kellene, hogy védjen, a tisztviselők esküje kellene, hogy védjen, bármely képviselőtársamnak is kezébe kerüljön. Ezt csak azért említem meg, mert rendkívül veszedelmesnek tartanám azt, ami ezelőtt a forradalmak előtt sohasem volt, hogy a tisztviselők átiratokat és hivatalos iratokat közölnének főnöküknek engedélye nélkül, szabályok ellenére bárkivel, akit a titoktartás esküje nem kötelez. (Felkiáltások : Ez nem járja !) Ez is jele annak, hogy még mindig nem állott helyre az a fegyelem, amelyet még egyes állami hivatalokban is meg . kell követelni, mert az állami élet szempontjából igen fontos. Ezt csak ugy mellékesen mondom, mert hiszen nem olyan átiratról van szó, amelynél nagyon ragaszkodtam volna a titoktartáshoz. Barla-Szabó t. képviselőtársunk ennél a kérdésnél egy allúziót tett, amely személyesen anynyiban érint engem, hogy azt hozta fel, hogy én egy egyetemi, orvosi, történelmi családból származom és ugy látszik, mintha épen én foglalnék állást az egyetemekkel szemben. Méltóztassék meggyőződve lenni, hogy épen azért, mert oly családból származom, amely generációkon át az egyetem és a tudomány ügyeit szolgálta,-talán jobban is át vagyok itatva attól a gondolattól, mint báiki más, hogy igenis, csak az a nemzet lehet igazán nagy, csak az a nemzet lehet megfelelő színvonalon, amelynek az egyetemi oktatása megfelelő színvonalon van. Igenis, én nagyon kívánatosnak tartanám azt, hogy bármilyen kicsiny is az országunk, mentől több egyetemünk legyen, sőt ellensége vagyok a monstreegyetemeknek, ahol a tanárok s a tanulók közt nem lehet meg az a kölcsönhatás, nem lehet meg az az érintkezés, mint a kis egyetemeken. En magam több egyetemen jártam és főleg Németországban láttam, hogy milyen hatással van egy aránylag kisebb egyetemen az, amikor az az egyetemi hallgató tudja, hogy őt személyesen ismeri az a professzor és személyesen foglalkozik vele. A több egyetemnek megvan még az az előnye is, hogy nagy előnyöket nyújt magánál a tanárképzésnél. Az természetes, hogy ha egy tanszakból csak egy katedra van az országban, akkor igen talentumos emberek is, akik dolgozhatnának azon a tanszakon, nem igen fognak merni arra a tanszékre készülni, mert félnek, hogy egy vagy más okból másvalaki kapja meg a tanszéket és 20—30 évig nem juthatnak tanszékhez. Nagy előnye van a több egyetemnek abból a szempontból is, hogy a kisebb egyetemek tanárai közül lehet azután a központi egyetem részére szelekciót gyakorolni. Ha avalaki, ugy én vagyok tisztában azzal, hogy egy egyetem orvosi fakultás nélkül és egy orvosi fakultás a kellő tudományos berendezések nélkül bizony nem sokat ér.De bocsássa meg nekem BarlaSzabó József t. képviselőtársam, — mint az előbb is mondtam — nekem nagyon sok érzelmemet le kell győznöm, nekem arra is tekintettel kell lennem, hogy amikor az ország évtizedeken át ' nem tudta azt megcsinálni, szükséges-e épen most, amikor ilyen óriási deficittel küzdünk, azt megcsinálni. Ha csak az egyetemekről volna szó, szívesen javasolnám a legnagyobb áldozatokat is, de azt látjuk, hogy népjóléti, közegészségügyi és mindenféle más elsőrangú kérdésekről és feladatokról is szó van, amelyeket szintén nem tudunk megoldani. Ezért intéztem átiratomban azt a kérdést a közoktatásügyi minister úrhoz, vájjon nem-e fontolandó meg az, hogy egyelőre lesz-e szükségünk négy egyetemre. Ha lesz szükségünk és ha meg lesznek rájuk az eszközeink és ha akkor is én leszek ezen a helyen, méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy én leszek az, aki a legnagyobb örömmel fogom az összegeket rendelkezésre bocsátani, természetesen azzal a reménnyel, hogy az egyetem igazi egyetem lesz és az oktatás igazi oktatás lesz, igazi tudományos niyón fog állni és a tanuló igazán tanulni fog. (Ugy van !) így állunk a többi, összes kulturális kérdésekkel is. Nem szemrehányásképen mondom. Kérdéseket intéztek hozzám, hogy én, akiről egyes ismerőseim azt tartják, hogy bizonyos érzékkel bírtam azelőtt kulturális dolgok iránt, miért zárkózom el oly mereven különböző kulturális doleoktól. Méltóztassanak elhinni, hogy nekem fáj ez a legjobban, mert ha a muzeumokkal, színházakkal és más kulturális intézményekkel szemben kénytelen vagyok ugyanolyan merev lenni, mint más irányban is, azt én sajnálom a legjobban, mert meggyőződésem, hogy országunk gazdasági fellendítésénél azt a pszichológiai tényezőt, amely magasfoku kultúrát foglal magában, elhanyagolnunk nem szabad. Vissza kell gondolnunk arra, hogy pl. a németek, amikor annakidején elfoglalták Elzász-Lotharingiát, első dolguk az volt, hogy nagy áldozatokkal Strasszburgban egy nagy és kitűnő egyetemet létesítettek és a német kultúrát igy vezették be. Ez volt a leghatalmasabb eszköz. Nekünk még akkor is szükségünk van bizonyos magasabbfoku kultúrintézményekre, ha nem is akarunk semminemű idegen kultúrát bevezetni, hanem csak meglévő, nélkülözhetetlen modern magyar kultúránkat akarjuk emelni. Hiszen, ha valamely országot, ugy ezt az országot igazán kell oktatni. A közoktatást pedig szerintem nem alulról, nem a néptanítóknál kell kezdeni, hanem a legfelsőbb fokon kell először oktatni a tanárokat, az egyetemi tanárokat, hogy ők azután oktathassák azokat a középállásu tanárokat, akik tovább oktatják majd az elemi iskolai tanítókat, akik ismét tovább folytatják az oktatást. Ehhez természetesen az szükséges, hogy elsőrendű egyetemeink legyenek. Átiratom nem arra vonatkozott tehát, mintha én a kultúrát meg akarnám szorítani, csak azt kérdeztem, hogy momentán szükség van-e erre? Yégül legyen szabad még válaszolnom Friedrich és Ereky t. képviselőtársaimnak megjegyzésére, amely arra vonatkozott, hogy én a bankoknál levő letéteket épen akkor szabadi-