Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-35

270 A Nemzetgyűlés 35. ülése y. évi április hó 26-án, hétfőn. bizonyos árunemből van elég az országban százezer ember számára. Ha azonban 600.000 ember keresné nagy papírpénz tömegekkel azt az árut, ami csak 100.000 ember részére elég, ezáltal őrült módon megdrágítaná azt az árut, ugy hogy ez a végén csak katasztrófára vezethetne, arra a katasztrófára, amely előtt épen ebből az okból Ausztria áll. Ezt a rendszert teljesen végigvezették, teljesen keresztülvitték Károlyiék és a bolsevisták. (Ugy van ! Ugy van !) ök, amikor már nem tudtak megélni — amint ők mondták — a különböző munkások, -fej - és testi munkások bizonyos összegű fizetésből, egyszerűen sokkal több pénzt adtak nekik és azt hitték, most már meg fognak tudni élni. Es mennél több pénzt adtak nekik, annál kevésbé tudtak megélni. Segíthettünk volna azzal a panacea val, amib itt is hallottunk, hogy el kell venni a gazdag emberektől, zsidóktól, nem zsidóktól, az mindegy ebből a szempontból, a vagyont, és ezzel segíteni, de akkor oda jutunk, amint az előbb voltam bátor említeni, ahova jutottak a bolsevisták, mikor elvették a vagyont és ezzel a vagyonnal mégsem tudták az alkalmazottak megélhetését biztosítani. Olyan tapasztalat ez, amely, azt hiszem, eléggé közel fekszik hozzánk és amelyről nem szabad megfeledkezni. Ha ezt átgondolják az emberek, senkisem fogja azt kívánni, hogy ezen az utón kövessük a bolsevistákat. Hiszen hasonló tapasztalat van a történelemben nem egy, de a legpregnánsabb tapasztalat volt az aszignátagazdálkodás. Ugyanezt csinálták a jakobinusok is. Mikor az ő elvtársaiknak több pénz kellett, egyszerűen aszignátákat nyomattak. Ezek is ugy kezdődtek, hogy először azt mondták, hogy fedezettel vannak biztosítva, mert a nemesektől elvett vagyonnal biztosították. Később fedezetről már nem beszéltek, de nyomatták az aszignátákat. Odáig jutottak, hogy a 100 frankos aszignáta 5 centimeot ért és zsákszámra vitték a fizetést. Ezzel nem segítettek a kisfizetésüeken, nem segítettek a középosztályon, mert ezen segíteni pénzzel nem lehet, hanem mindig csak vissza kell térni mindnyájunknak ahhoz, — mert ez a kiindulópontja és vége mindennek — hogy csak az egész nemzeti jövedelem emelésével és a pénz javításával lehet rajtuk segíteni. Friedrich István t. képviselőtársam bizonyos bókot is mondott, amikor azt mondta, hogy szimpatikusán is tudom mondani a non possumust. Azt hiszem, ez a szimpátia idővel és nagyon is hamar el fog halványulni. Ezzel én számoltam, de kötelességemnek tartom, hogy ne a szimpátiákra nézzek, hanem arra, hogy mi az országnak érdeke. A másik igen tetszetős téma, amit a képviselő ur felhozott, ahol nem emlegeti a non possumust, a hadifoglyok kérdése. Régóta kisért már a hadifoglyok hazahozatalának kérdése. A hozzávetőleges számitások szerint erre körülbelül 8 milliárd volna szükséges. En azt tartom és tudom, hogy ezt a 8 milliárdot mi bent az országban előteremteni nem tekintetben, hogy mire alkalmas és képes még az a tisztviselő. A vagyoni viszonyait, a családi viszonyait, mind figyelembe kell. vennünk és figyelembe kell venni még azt is. hogy nekünk más téren még lesz szakképzett emberekre szükségünk. Hiszen csak a pénzügyigazgatásnál, ha a végleges adórendszert kiépítjük, nagy személyzetre lesz szükségünk, ahol a most eleső tisztviselőknek nagy részét tudjuk munkához juttatni, valamint a forgalmi intézmények kiépítésénél is — nem tudom, hány intézmény van, melyet ki kell építenünk — szükségünk lesz emberekre. A mindenkori kormánynak tehát azon kell igyekeznie, hogy azoknak a tisztviselőknek a megélhetését, akiket jelen állásukban nem tud megtartani, másutt biztosithassa. Természetesen számolnunk kell itt is azzal a rideg valósággal, hogy az nem lesz lehetséges, hogy pl. száz államtitkári állást és nem tudom hány száz ministertanácsosi állást csináljunk. Azoknak a tisztviselőknek, akiket igy igyekszünk majd ellátni, be kell látniok, hogy igényeiket e téren le kell srófolniok. Ez természetes. De én, aki az ország jövője iránt meglehetősen optimisztikusan gondolkodom, meg vagyok győződve róla, hogy nem is olyan nagyon sok esztendő múlva olyan fellendülés fog megint Magyarországon bekövetkezni, amely sok lehetőséget fog nyújtani azoknak az embereknek, akik momentán a rettenetes helyzet szorítása alatt kiszorulnak állásaikból. A tisztviselők helyzetéről szólva, Friedrich és Ereky t. képviselőtársaim, azt hiszem, ugy kívánják megoldani a kérdést, hogy a tisztviselőknek meg kell adni legalább azt a megélhetést, amely, ne is mondjuk a háború előtt, de a háború köpezepetáján volt meg nekik, mert bizony az is szűk megélhetés volt. Most méltóztassanak kissé átszámítani, hogy mit jelentene ez. Hogy a ministerrel kezdjem, akkor a pénzértékét figyelembe véve egy ministernek 840.000 korona fizetésének kellene lennie. Egy ministernek a fizetése a háború előtt, amikor még semmiféle pótlék nem volt, 5600 dollárt tett ki, ma évi fizetése 160 dollár. Hogy ez a 160 dollár mit jelent, azt méltóztassanak megkérdezni azoktól az amerikai uraktól, akik itt kis állásban is ekkora fizetéseket kapnak dollárban. Ez azt jelenti, hogy országunk annyira tönkrement, hogy egy ministert nem bír jobban fizetni 160 dollárnál egy esztendőben. Nem lehet tehát azt kívánni, hogy az ország ezt a fizetést most egyszerre 5600 dollárra emelje fel. De nem is vihető ez keresztül. Az összes tisztviselőknél nagyon alacsonyan számítva, 15 milliárdot tenne ez ki. Enynyire volna szükség. Most méltóztassanak elképzelni, hogyan alakulna a dolog technikailag. 15 milliárd nincs is az országban, hiszen tudjuk, hogy lebélyegzés alá került ezideig kb. 7—8 milliárd. Annak a pénznek a kinyomatása két esztendeig tartana. Es mi történnék végeredményben, ha ezt mintegy varázsvesszővel meg tudnánk csinálni? Akkor a tisztviselők egy nagy csomó papírpénzzel a kezükben mennének árúkat keresni. De tegyük fel, hogy