Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-35

A Nemzetgyűlés 35. illése 1920 tudjuk. Nagyon szép gondolatnak és nagyon kívánatosnak is tartom a gyűjtés megindítását, legyen az egy vagy más formában, akár aláirássál, akár kötvény kibocsátásával és össze is fog gyűlni 5, 10 vagy 20 millió. Lehet, hogy ezzel egy csoport hadifoglyot haza tudunk hozni, de azt a nagy tömeget, amelynek hazahozatalára 8 milliárd kell, sajnos, nem fogjuk tudni hazahozni. De azt a 8 milliárdot, ha elő tudnánk is teremteni, miből teremtenék elő ? Megint csak papirpénzből, ha volna elég papírpénz az országban. Es ha megvolna is a 8 milliárd, ezért a 8 milliáid papírpénzért japán hajót nem fogunk kapni és megint csak ott vagyunk, hogy vásárolni kell külföldi valutát. Méltóztassék elképzelni, ha nem 8 milliárddal, de csak 80 millióval megyek várásolni japán yent, a további 80 millióért már nem fogok kapni semmit. Ez igy megoldhatatlan kérdés. Akármit csinálunk, a közgazdaság logikája alapján azt kell mondani, hogy mi a saját pénzünkkel erre nem vagyunk képesek. Ez nem jelenti azt, hogy ne tegyünk semmit. Eddig is több, mint 50 milliót bocsátottunk rendelkezésre e célból és amit lehet, igazán meg fog tenni a kormány, hogy legalább azokat a hadifoglyokat, akiket lehet, minél hamarább hazahozhassuk. De sokkal nagyobb műveletet kell csinálnunk, amelyre vonatkozólag már lépések is történtek. Azt is bejelentettem, hogy erre egy mód lehetséges : ha az amerikai magyarok az ő dollárvagyonukból hajlandók nekünk kölcsönt nyújtani. Nagyon nehéz ez Magyarországra nézve, nehéz már azért is, mert ezzel elrontjuk a lehetőségét annak, hogy Amerikában egy rekonstrukciós kölcsönt kapjunk. De itt azt mondom, hogy nem szabad azt mondanunk, hogy non possumus s én inkább feláldoznám még a rekonstrukciós kölcsön kilátásait is, amely pedig rendkívül fontos, ha olyan kölcsönt kapnánk, amellyel hadifoglyainkat haza tudnók hozni. (Általános helyeslés.) Most méltóztassanak szemügyre venni, hogy milyen kép alakul ki abból, amit a felhatalmazási törvényjavaslat kritikájából lehet összeállítani. Majdnem általános volt a kívánság, hogy a tisztviselőkön ugy kell segíteni, hogy megélhetésük biztosítva legyen. En ugy értettem, hogy olyan megélhetésük, amely őket tényleg meg is illeti. Ehhez kell 15 milliárd. A hadifoglyok hazahozatalára kell 8 milliárd. A forgalmi és termelési eszközök megszerzésére, illetve helyreállitássára — mert e nélkül nem indulhat meg a termelés nagyobb erőkel — kell 1 milliárd. Külföldi élelmiszerek behozatalára — a mire sajnos, szintén szükség van — kellenek száz milliók, hogy ne mondjuk, milliárdok. Itt van a rokkantügy, a népjólét, amelyet nem lehet elhalasztani, ez megint egy milliárd. Ott van az egyetemek felállítása, mert hiszen kultúrintézményeket kivannak tőlünk, ez megint száz milliókat igényel. Itt van a földreform, melynél az uj birtokok instrukciója ismét milliárdokat fog igényelni. S Ereky Károly t. képviselőtársam azt mondta, hogy az ellátatlanoknak sem lehet maximális áron '. évi április hó 26-án, hétfőn. 271 adni a gabonát, vagy ha adják, a különbözetet — a 3000 koronához viszonyítva, amelyet ő vett fel, mint a gabona árát — az államnak kell fizetnie. Ez megint ennyi és ennyi milliárd. Ezzel szemben mit méltóztatnak az illető képviselők ajánlani, hogy ezeket a 30—40 milliárdokat miből fedezze a pénzügyminister ? Mást nem hallottam, mint a lánckereskedők nyereségét. (Mozgás a baloldalon.) Én szívesen fogom igénybevenni, méltóztassanak meggyőződve lenni, s a lánckereskedők — amennyiben meg tudjuk őket fogni és remélem, hogy meg fogjuk tudni — csodálkozni fognak talán azon, hogy miért vállaltak olyan rizikót és miért dolgoztak annyit, amikor végeredményben az állam a lehetőségig igénybeveszi ezeket a nyereségeket. De ezen milliárdokkal szemben a lánckereskedők még nem fogják tudni megmenteni a hazát. Ellenben máris azt hallottuk, hogy a fogyasztási adókat ne emeljük, sőt voltak hangok, hogy el is kell azokat törölni. Abban, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk, hogy a megmaradt keresztény magyar társadalomnak vagyoni erejét ne roppantsuk össze túlsúlyos adókkal. Ha méltóztatnak ezt a két tételt összefoglalni, és ha méltóztatnak meggondolni, hogy egy országban, amely jelenleg csak nyolc millió polgárával rendelkezik, egy országban, amelyet kifosztottak, kiraboltak, amely kimerült, s nemcsak testileg és földjében merült ki, de kimerült az emberek lelke is, mert hiába, fáradtság észlelhető nálunk minden emberen, egy veszedelmes fáradtság, amely nem annyira lethargiában, mint inkább egy tehetetlen idegességben nyer kifejezést, s ez egy pszichológiai tényező, de fontos közgazdasági szempontból — egy ilyen országban 30—40 milliárdokat legszebb, legfontosabb, esetleg a szivünkhöz legközelebb álló célokra kiállítani : azt hiszem, erre azt kéli mondanunk megint ; Non possumus ! Azt hiszem, nem jó szolgálatot tenne az, aki felelős állásban nem tartaná oda ezt a non possumust s a nagyközönség képzeletében olyan lehetőségeket hagyna meggyökerezni, amelyeket teljesíteni lehetetlenség. Ilyen körülmények között a pénzügyministernek első kötelessége az, hogy ne veszítse el a fejét. A pénzügyministernek tudnia kell, hogy mit akar s mennie kell egyenesen azon az utón s merni védekeznie minden zavaró befolyás ellen addig, amig iránta a bizalom megvan. Hiszen szem előtt kell tartama a pénzügyministernek azt, hogy mi az, amivel ő dolgozhatik. Itt van egy beteg, nagybeteg ország, testileglelkileg beteg népességgel, kimerült földdel, felbomlott közigazgatással, felbomlott forgalommal, de tudnia kell azt is, hogy ez az ország telve van bizonyos energiákkal, telve van lehetőségekkel, amelyek a népesség fajának tulajdonságaiból, a geográfiai fekvésből és a természeti kincsekből származnak. Számolnia kell ezzel, de számolnia kell azzal is, hogy természetes önzés minden emberben lesz az áldozatokkal szemben, hogy az