Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-33

A Nemzetgyűlés 33. ülése 1920. évi április hó 23-án, pénteken. 181 nem egyéb, mint ezeknek a sebeknek a feltárása, azok orvoslási módjának megmutatása és mindezeknek a kormány figyelmébe ajánlása. Ezt a körülményt a velünk ellenséges tendenciájú sajtó és bizonyos körök közvéleményével szemben ünnepélyesen leszegezni szükségesnek tartom. (Helyeslés.) Ami magát az indenmitást illeti, előre kijelentem, hogy azt annál fogva, mert nem sokat mond ugyan, de amit mond vagy j avasol, j ól j avasolj a, és mert meggyőződésem nekem is, hogy hiá nyosságai pótolhatók lesznek majd kiadandó ministeri rendeletekkel, a magam részéről elfogadom. Kénytelen vagyok azonban kijelenteni azt is, hogy nekem is aggodalmaim vannak az iránt, hogyan fog alakulni a pénzügyi helyzet, ha a dolgok igy folynak tovább, mi at eddig, ha t. i. nem sietünk az adók rendszeres beszedésével. A múlt esztendő utolsó és ennek az esztendőnek két első hónapjában már 3000 millió kcrona ára bankjegyet kellett az Osztrák-Magyar Bankból hoznunk, hogy kiadásainkat fedezhessük és azóta természetesen ez a deficit folytonosan szaporodott. Ha most még ideig-óráig vegetálhatunk is azokkal az összegekkel, amelyek a lebélyegzés következtében visszatartattak, de mi lesz velünk a legközelebbi esztendőben ? Végre is örökös adósságból élni nem lehet. Még inkább feltűnik nekem, hogy még mindig késnek a luxus- és hasonló természetű adók behozatalával. A mostani nagy elégedetlenséget nagyrészt az az éles ellentét is szüli, amely tagadhatatlanul megvan a nyomorgó vagyontalanok, nincstelenek és más oldalról a pompában és fényben dúslakodó gazdagok életmódja között. Ez a kirivó ellentét, nagyon természetesen, még elviselhetetlenebbé teszi a szegénységet. Ha mindnyájan nyomorúságban és szegénységben élünk, a testvéri érzés megkönnyíti a magunk sorsát s azt könnyebb elviselni, ha tudjuk, hogy más is szenved. Ezt ismerik, akik az emberi lélekkel foglalkoznak. De elviselhetetlen a sorsunk, ha a szegénységgel egy cinikus, dőzsölő, dúskáló kis társaság áll szemben. Amig szegény munkások és tisztviselők gyermekei reggeltől-estig kenyérhez sem jutnak, addig, hallom, hogy nemrég a Lipótvárosban estél yeket rendeztek s egy-egy estély 85.000 koronába került, amelyen a vendégek mindegyike ezüst szelencét, női órát, vagy hasonlót kapott. Ez nem járja. Ezt a luxust megadóztatni, ehhez nem kell kemény sziv, csak az osztó igazság iránt való érzék. Még jobban csodálkozom azon, hogy még most sincs törvénytervezet a hadinyereségadóról, a hadiszállításoknak érdemleges megadóztatásáról. Ezeknek megadóztatása ellen nem érv az, hogy hiszen ilyen efemer jellegű vagyonok állandó adóalapul nem szolgálhatnak, mert azok a szükségletek is, * amelyeket ki kellene velük elégíteni, épen olyan efemer természetűek, épen olyan időszaki jellegűek, mint maguk a hadinyereségek- és hadiszállításokból felszaporodott milliók, tehát» épen ezekkel az adókkal kellene azokat kielégíteni. Kérdem, hogy pl. azokon a szállított papirbakancsokon, talpakon és katonaköpenyegeken felszaporodott milliók hová volnának természetesebben fordíthatók, mint azok egészségének, legalább a fentartására, — mert helyreállítani nem lehet már — akiknek elfagyott keze és lába, okozati összefüggésben áll azokkal a papirtaipakkal és bakancsokkal, amelyek, ha nem lettek volna olyan hitványak, mint amilyenek voltak, az illetőknek megmaradt volna a kezük-lábuk. (Ugy van ! Ugy van I a haloldalon.) Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek többet veszítettek, mint egyszerűen csak kényelmüket. Ezek az emberek félkarjukkal, vagy féllábukkal egy egész életnek, még pedig egy többnyire ifjú katonaéletnek a legszebb és legszentebb reménységeit vesztették el, mert nemcsak abból áll az ő szerencsétlenségük, hogy nem tudnak majd ezreket és százezreket megkeresni, hanem abban is, hogy a sziv legszentebb reményeiben is csalatkoznak. A félkézzel, féllábbal hazajött katonát nem ismeri meg a saját gyermeke, nem szalad többé kedvvel elébe, mert egy idegen, egy más alakot lát benne, irtózik tőle a nő, amikor majd szeretettel kellene feléje közelítenie. Ne méltóztassanak elfeledni, hogy az élet legnagyobb tragédiája azoké a nyomorult csonkabonka embereké ; mert nem az a legnagyobb szerencsétlenség, ha szerény falatokat kell ennem, hanem az, ha a legbenső emberemnek és embertársaimnak hozzám való személyes ragaszkodásában csalatkozom. Ezt ki nem pótolhatja a világon semmiféle külső földi szerencse, még a hír, szerencse, dicsőség sem ; mert lehet valaki világszép ember, de ha sánta, kinevetik, mint egykor Lord Byront, amikor szeretettel akar máshoz közelíteni, és ha valaki vak, az övé lehet Miltonnak, a világhírű angol költőnek minden hire és dicsősége, mégis a házaséletnek is nem a virágait és szépségét, hanem csak a töviseit fogja élvezni, mint ő. így dulódik fel a leghamarabb a családi élet és a hűtlenség miatt feldúlt családi tűzhelyek ezreivel találkozunk azoknál, akik már testi épséget sem vihetnek be a házasságba. Ilyen csalódás kínjai közt született a Madách »Ember tragédiája« is. Van-e a világon természetesebb dolog, mint ha azokat a milliókat, amelyek épen ezeknek az élete és egészsége árán szaporodtak fel, megadóztatjuk? Azt mondhatná talán valaki, hogy ez a gondolat ellenkezik a tulajdonjog szentségével. De hát törvényes utón szereztettek-e azok a vagyonok? Azok a legnagyobb mértékben illegitim utón szerzett vagyonok, amelyeknek semmiféle erkölcsi alapjuk és semmiféle jogosultságuk nincs állandó megmaradásra. Ezeken a vagyonokon nem is lesz soha áldás. Nem minden gazdagság áldás a társadalomnak, az országnak és a nemzetnek, hanem csak a szolid munkával szerzett vagyonok, amelyeknek tulajdonosai azalatt, míg a vagyont megszerezték, iskolát tartottak a munkásnép előtt, hegy példaképül szolgáljanak arra, miképen kell kitartóan munkálkodni és dolgozni és miképen lesz igaz a költőnek