Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-26

A Nemzetgyűlés 26. ülése 1920. évi április hó 15-én, csütörtökön. 451 Ha a művészetekkel foglalkozom, olaszok, spanyolok, németek műveiben gyönyörködöm. Hiszen a német szellem-óriásnak,' Goethének költői művét a francia Gounod foglalta zenébe. A mi nemzeti kultúránk egyszersmind európai kultúra, s ha én a legmagyarabb költőnek, Petőfinek a müvét kezembe veszem, ott magyar hangokat, de európai hangokat is hallok. És azért, bár minden fordítás sokat levon az eredeti mú élvezhetőségéből, mégis minden művelt népnek gyermeke élvezettel, lelkesedéssel tudja elolvasni Petőfi költeményeit. Nem leszünk mi azáltal nemzetietlenek, ha hangsúlyozzuk azt, hogy európaiak is tudunk lenni, európai orientációt akarunk adni belső és külső politikánknak. A t. pénzügy minister urnák még egy mondására akarok reflektálni és ezt bővebben akarom fejtegetni. Azt mondotta a minister ur, hogy csak a tudás menthet meg bennünket. Teljesen igaza van. De tudást kell belevinnünk a nép egészébe, még pedig nézetem szerint az elemi iskolákon kezdve, a népiskolákon felfelé. Midőn mi egy uj életre készülünk, először is meg kell. azt alapoznunk s az uj életnek megalapozása épen a népoktatásban van. Mi nem maradhatunk az eddigi népoktatási szisztéma méretei mellett, nekünk ennél tovább kell haladnunk. ( Ugy van ! Helyeslés a baloldalon.) Nem fogunk a többi szomszéd népekkel lépést- tarthatni, ha nem viszünk bele több kultúrát, több gondolatot, több munkakedvet a magyar fajnak gyermekeibe. Nem tudálékosság ez ; talán a tudalékosság és a memóriának túlterhelése volt eddig a hivatalos felfogás nálunk, mert pedagógusaink mindenben a német minta szerint indultak, de bizonyos munkakedvet kell ápolni és a munka által kell a társadalmi szolidaritást megteremteni. A legszebb példát e tekintetben Svédországban és Norvégiában láttam, ahol az iskolákban egyet csenget az óra és ha talán anyanyelv, vagy katekizmus, vagy más volt az előző órán, egyszerre csak lányok és fiuk átmennek a műhelybe, kötényt kötnek maguk elé és odaállanak a gyalupadhoz, dolgoznak, forognak. Egy óra van a rendes munkának kiszabva, s együtt, egymás mellett dolgozik a bírónak a fia, a törvényszéki elnök fia, az ügyvéd, iparos és a parasztembernek a gyermeke. Akik pedig egy műhelyben dolgoznak, azok lesznek azután igazán testvérré avatva a munka által és azok fogják az életben is igazán megbecsülni a munkát. Eis én azt mondom, hogy a szellemi munkát is csak ott tudják igazán megbecsülni, ahol a fizikai munkát meg tudják becsülni, (ügy van! Ugy van!) Méltóztassanak megengedni, hogy egypár szót beszéljek a faluról (Halljuk ! Halljuk ! jóbbfelől.) és a falu népének bizonyos közönyösségéről az iskolázásban. Sajnos dolog, hogy amikor a mezei munka kezdődik, akkor bizony megritkulnak az iskola látogatói. Áprilisban, vagy sok helyen május elején be kell zárni az iskolákat. Vannak bizonyos munkák, amelyeket csak a gyermekek tudnak elvégezni, amelyeket azonban a 14 éven felüliek is elvégezhetnének, ugy hogy nem kellene a 8—10 éveseket fogni be erre a munkára. Nem is ez a dolog magyarázata, hanem az olcsóbb napszám. (Igaz ! Ugy van !) En jártam német vidékeken is, tudom a különbségeket és ami igaz, azt konstatálni kell. A németeknél, itt Magyarországon is, Sopron és Mosón megyében, még ha a vizsga megvolt is már, a gyermekek juliusig elmennek az iskolába. (Ugy van !) Az iskolának ezt a megbecsülését bele kell nevelni a magyar népbe is és a tanítóknak, a papoknak szent kötelességük ez, ha azt akarjuk, hogy a mi magyar fajunk életrevaló legyen. (Ugy van! Felkiáltások jobbfelől : Több kötelességtudásra van szükség a tanítók részéről!) Meskó Zoltán: És több fizetésre! (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Usetty Ferenc : Kötelességtudásuk van, csak fizetésük nincs. Giesswein Sándor : Bizony én nem tartom elegendőnek azt, ami kulturális célokra kontemplálva van. E tekintetben nem szabad takarékoskodnunk, mert vannak dolgok, ahol hiába mondják, hogy nincs pénz, kell, hogy legyen. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Méltóztassék megengedni, hogy egész röviden a középiskolai reformról is beszéljek, mert hiába, itt is számolni kell a korral. Usetty Ferenc : Meg is lesz ! Giesswein Sándor : És, bár meglehet, hogy e tekintetben sok, ellentétes nézetet valló foglal itt helyet, egy dologban máris látom, hogy kezdenek a pedagógusok egyetérteni, t. i. abban, hogy lehetőleg egységesíteni kell a különféle tanintézeteket. Nem tudom, hogy ezen a téren meddig fognak elmenni, de az én nézetem az, hogy az alapnak közösnek kell lennie, hogy megszűnjék már egyszer a különbség a gimnazista és a reálista között és hogy legalább bizonyos korig a reálista is tanuljon latinul, mert a mi görög-latin kultúránk mellett egy kis latinra mindenkinek szüksége van. Azt nem látom szükségesnek, hogy mindenki nyolc esztendőn keresztül, hetenkint 5—6 órában latinul tanuljon, aminek a végén az sül ki, hogy egy egyszerű mondatot sem tud az illető tisztességesen lefordítani. Ez elpazarolt idő és fáradság, de a mi kulturális fejlődésünk iránya mellett a latin ismeretének valamilyen fokára mégis csak szükség van. (Ugy van !) És itt eszembe jut egy dolog, ami fiatal koromban történt velem. Mint uj maturáns, szülőföldemen a tatai parkban két igen tisztes öreg urat láttam. Az egyik az akkori tatai gróf, Esterházy Miklós volt, a másik pedig Zalka János püspök. Midőn feléjük közeledtem és illedelmesen üdvözöltem őket, magukhoz hívtak, ugy hogy társalgásukat hallhattam. Hát ime, a társalgás közben egyszer csak a gróf ur elkezd citálni egy verset Vergiliusból és amirit ő pauzát tart, a püspök folytatja. Amikor meg a püspök tartott szünetet, tovább folytatta ismét a gróf. Erre azután felém 57*