Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-25

430 A Nemzetgyűlés 25. ülése 1920 már meg is érkezett, interpellációm tárgytalanná vált. (Helyeslés.) Másik interpellációmra vonatkozólag halasztást kérek. Elnök : Gondolom, a Nemzetgyűlés megadja a kért halasztást. Ki a következő interpelláló ? Haller József jegyző: Budaváry László ! Budaváry László : Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Dacára annak, hogy az idő nagyon előrehaladott, mivel az a tárgy, amelyben inteipellálni óhajtok, annyira fontos és azoknak az érdekei, akiknek érdekében fel akarok szólalni, halasztást egyáltalában nem tűrnek, kérnem kell a t. Nemzetgyűlést, hogy interpellációmat ma tarthassam meg. Az átkos emlékű kommunista uralom összeomlása után Magyarország újjáépítésének nagy munkája nem vehette mindjárt kezdetét. Hazánk legnagyobb részét ellenséges csapatok szállották meg, amelyek a kereszténység j egyében megindult nemzeti konszolidáció munkáját teljesen lehetetlenné tették. így Budapest is oláh csapatok zajától volt hangos és ezek megakadályozták azt, hogy itt az erőteljes keresztény nemzeti fellendülés nagyobb arányokat öltsön. Ezek a római karikatúrák, akik soha egyetlenegy dicsőséges győzelmet nem arattak, hónapokon keresztül a budapesti zsidóság vendégszeretetét élvezve, sáros bocskorukat ott nyugtatták a legyalázott, megszégyenített magyar nemzet büszke nyakán. Itt védelmükbe vették a bűnt, a szennyet, védelmükbe vették a hazaáruló zsidóságot, védelmükbe vették azokat a kommunistákat, akik a börtönben szenvedték büntetésüket és megnyitották előttük a börtön ajtait. Amig itt az ország szivében a gettó söpredéke örvendett, mulatott és vigan táncolt az oláh kürtök harsonáinak hangja mellett, addig a demarkációs vonalon túl a mi szerencsétlen, meggyalázott és megsanyargatott magyar véreink nehéz és fájó könnyeket hullattak. Amig itt a zsidók örvendeztek az oláhok ittlétének és minden jóval elhalmozták őket, addig messze a demarkációs vonalon túl fájó sóhajok szálltak felénk, sanyargatott véreink várták a felszabadulást, várták, hogy a segitő kezet ki fogják feléjük nyújtani. Ez a faj, amelyik ismételten tanúbizonyságát adta annak, hogy a magyar nemzettel érzésben összeforrni nem tad (Ugy van!) és amely, ha az ő szennyes érdekei, önző céljai ugy kívánták, bármikor kész volt a mi legádázabb ellenségeinkkel is szövetkezni, ez a faj nem tudta most sem megérteni a magyar nép szenvedését és attól az ellenséges megszálló csapattól várta védelmét, amely bűneit elpalástolta. A keresztény magyar nép ott a megszállott magyar területeken ökölbeszorított kezekkel gondolt erre, de segitséget egyáltalán senkitől sem várhatott. Ott vigan suhogott az oláh bot, működött a cseh hóhér és vérben gázoltak a szerb banditák és amikor az u. n. nemzetiségi felszabadító munka megkezdődött és esküt kívántak a magyar állami tisztviselőktől és állami alkalma». évi április hó M-én, szerdán. zottaktól, akkor végre betelt a pohár és az államtisztviselők és állami alkalmazottak véghetetlen hosszú sorban megindultak a meg nem szállott részek felé. Azt gondolták ezek a szerencsétlenek, hogy majd itt tárt karokkal fogadják őket ; azt gondolták, hogy millió szenvedésükért itt majd kárpótolni fogják őket, szerető szóval és minden anyagi jóval fogják majd őket ellátni. De nem ez történt. Keserű csalódás érte őket, mert amint berobogtak azok a menekülteket hozó vonatok, a legnagyobb rész vétlenséggel fogadták őket, otthagyták őket a pályaudvarokon, a vagonlakásokban. Ott szenvednek lerongyolva, fázva, hiszen minden vagyonukat minden értéküket, kincsüket, még talán használható ruhájukat is kénytelenek voltak otthagyni szűkebb hazájukban eljövetelük alkalmával, amikor egyetlen útitársuk a nyomor, a szenvedés, a nélkülözés volt. És mi várta őket a meg nem szállott magyar területeken ? Nem várta őket a mi felsegítő karunk, nem a magyar fajtestvérek szeretete, hanem várta őket egy kormányrendelet, amely kimondotta, hogy a menekült állami tisztviselők és állami alkalmazottak, akik önhibájukon kivül elvesztették ott a megszállott területeken illetményüket, mert nem akartak esküt letenni a megszálló ellenségekre, illetményeiket visszamenőleg nem kaphatják meg, Sőt kimondotta ez a kormányrendelet azt is, hogy csak akkor fogják majd jogosan megérdemelt fizetésüket megkapni, hogyha uj beosztást nyernek. Egyik-másiknak sikerült is uj beosztáshoz jutnia, de a legtöbb szerencsétlen állami tisztviselő és állami alkalmazott 6—8 hónapi ittlét alatt még mindig nem tudott kereseti forráshoz jutni, nem azért, mintha nem akartak volna dolgozni, hiszen mindnyájan teljesiteni akarják kötelességüket, ámelylyel ennek a hazának tartoznak, de ha a kormány még nem gondoskodott munkaalkalmakról, ha nem törődik ezekkel a szerencsétlen menekült testvéreinkkel, akkor ezek nem tudnak eleget tenni annak a kívánságnak, hogy munkaalkalomhoz jussanak és igy fizetésüket is megkaphassák. Ha most tekintetbe vesszük azt, hogy ezek teljesen vagyon nélkül, minden nélkül menekültek ide, élelmiszerük nincs, pénzük nincs, kenyérhez nem tudnak egyáltalán jutni és igy némelyik 10—12 tagú családjával nap-nap után az éhenhalás küszöbén kénytelen vergődni, akkor megérthetjük szerencsétlen testvéreinknek rettenetes szenvedését, fájdalmát, kétségbeesését és azokat a nyugtalan hangokat is, amelyek most már mind gyakrabban hangzanak el ajkaikról. (Ugy van!) Itt tehát, mélyen tisztelt Nemzetgyűlés, tenni kell valamit, meg kell váltani ettől a véghetetlen szenvedéstől őket, akik testvéri támogatás helyett ilyen fogadtatásban részesültek. A velük szemben követett eljárás indoka természetesen az, hogy a magyar államnak mai pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy munka nélkül fizesse ezeket a tisztviselőket. De az államnak és a kormánynak elsősorban gondoskodnia kell arról, hogy ezeket a szerencsétlen tisztviselőket és állami alkalmazottakat kenyér-