Tanácsok országos gyűlésének naplója, 1919. I. kötet • 1919. június 14. - 1919. június 23.

Ülésnapok - 1919-3

36 Tanácsok Országos Gyűlése 1919. évi június hő 16. önköltségről van szó, hanem társadalmi önköltségről. Az összes javak, amelyeket mi itt ebben a proletárállamban termelünk, az összes munkásoké, mindazoké, akik akár közvetlenül vesznek részt a termelésben, akár közvetve, akár pedig a termelő munkában résztvevőknek lehetővé teszik, bogy ez a termelés rendszeresen folyjék, akik tehát akár a közigazgatásban, akár pedig a kulturmunkában vesznek részt. Kell, bogy elvtársaim belássák, Hogy az árpolitika kérdése nem egyéb, mint az elosztás kérdése. És ennél a kérdésnél még egy fontos szempont jön tekintetbe. Nagyon jól tudják elvtársaim, hogy épen a burzsoázia nagy része még mindig tartalékokkal rendelkezik. Ezeket a tartalékokat nem lehet egyszerűen elvonni. Nem lehet egy oly rendszer, mely a legszigorúbb motozásokkal minden tartalékot el tudna vonni. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Akármilyen tökéletesen próbálná ezt meg valaki, ez csődöt mondana. Ellenben gondoskodnunk kell arról, hogy ezek a tartalékok minél előbb kifogyván, a burzsoázia belássa, bogy más módja nincs, máskép ebben a társadalomban nem élhet meg, csak ha közvetlenül belekapcsolódik a termelő munkába, ha munkássá válik. (Ugy van !) Ezeket a tartalékokat felemésztenünk a legkönnyebben ugy lehet, hogyha e tartalékokban jelentett jogokat szűkítjük. A burzsoázia is jogot szerzett ezzel, nem valóságos jogot, hanem formális, papirosjogot, mert megvan neki a papirosa, hogy javakat szerezzen. Ha mi kíméletesen élünk vele és azt mondjuk, ezért a papirosért többet szerezhetsz, akkor ő tovább fog e tartalékokkal rendelkezni, jó hcsszu ideig vége a tartalékoknak nem lesz, mindig módjában lesz, hogy magát a termelő munka alól kivonja és mindig módjában lesz, hogy konspiráljon, összeesküvéseket szőjön ellenünk, hogy sohase következzék be az az idő, amikor neki a termelő munkába valóban be kell kapcsolódnia. Ez tehát igen fontos érdekünk, hogy mindazok, akik tartalékokból élnek, mielőbb feléljék e tartalékokat, vagy ha nem élik is fel teljesen, lássák annak gyors apadását, hogy ez a gyors apadás arra kényszerítse őket, hogy igyekezzenek a rendszerünkbe beleilleszkedni. Ez az árpolitika jelenti a társadalmi költségek fedezését is, ez az árpolitika az állam pénzügyi kérdésének a megoldása. Mert hiszen az államnak nincs szüksége egyébre, mint hogy mindazokat, akik a termelő munkában nem tudnak közvetlenül résztvenni, vagy mert más hasznos munkát végeznek, vagy mert egyáltalában nem tudnak dolgozni, tehát a munkaképtelenek, rokkantak és gyermekek, hogy mindazokat az állam eltartsa. Már pedig az állam ezeket valamilyen segély vagy nyugdíj, vagy munkanélküli fizetés formájában tartja el. Ezekre fedezetet csak ugy nyerhet, hogy ha az árakban, amelyekben a társadalmi költség is benne van, épen ez a társadalmi költség fedezetet talál. Nem hasonlít ez a fogyasztási adók rendszeréhez. A fogyasztási adók rendszere a múltban, a kapitalista államban, osztályadópolitika volt. Nagyon jól tudják, elvtársaim, hogy akkor, amikor súlyos fogyasztási adóval terhelték meg a sót, a a cukrot és egyéb közszükségleti cikkeket, akkor ez a szegény embert sújtotta, mert hiszen több sót és több cukrot a gazdag ember sem tudott egyénileg fogyasztani. Ebben a rendszerben a fogyasztási adó sokkal többet tett ki, mint az egyéb adó. Az 1914/15. évi kÖltégvetésben, amely az utolsó normális költségvetése volt, 960 millió tiszta jövedelemből csak 319 millió volt egyenesadó, a többit más jövedelmek képében, elsősorban fogyasztási adókban szedték be. Ez osztályadó politika volt. Mi szintén osztályadópolitikát folytatunk. Semmi okunk sincs arra, hogy addig, amig osztályok vannak, az osztályoknak ezt a létét ne vegyük figyelembe. De igen nagy okunk van arra, hogy igenis, az osztályárpolitika keretében, mint már előbb kifejtettem, a kapitalistákat és mindazokat sújtsuk, akik rendszerünkbe beleilleszkedni nem akarnak. (TJgy van ! Ugy van ! Élénk tetszés.) így tehát a mostani osztályadópolitika helyébe osztályárpolitika lép. Abban a pillanatban, amikor mindenki munkás lesz, amikor mindenki dolgozó tagja lesz ennek a társadalomnak, amikor mindenki hajlandó lesz ennek a társadalomnak munkájában tényleg részt venni és hajlandó lesz belenyugodni abba, hogy ő a társadalom munkatermékeiből nagyobb részt, mint a többiek, nem kaphat, abban a pillanatban, amikor tehát az osztályok megszűntek, tiszta árpolitika fog érvényesülni, amelyben mindenki annyiért kapja a javakat, amennyibe azok a társadalomnak kerülnek. A jelen pillanatban azonban az a helyzet, hogy a dolgozókegy része nagy anyagi és véráldozatokat hoz a proletárállam fentartásáért. A dolgozóknak ez a része semmiféle tartalékokkal nem rendelkezik. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy a társadalom fenntartásához szükséges áldozatokat ugy szerezzük be, hogy azokat, akik ehhez önkéntesen, vagy munkájukkal, vagy más áldozattal nem járulnak hozzá, azokat azoknál a szükségleti javaknál, amelyeket nekik adunk, ilyen áldozattal terheljük meg. Ez, elvtársaim, az osztályárpolitika lényege. Formája pedig az, hogy a javaknak az árát ugy fogjuk megállapítani, hogy abból a proletárállam terhére a munkásság azon rétegeinek, amelyek szervezetten állanak a proletárállam és a proletárdiktatúra mellett, s a proletárdiktatúra érdekében másirányu áldozatokat is hoznak, a megállapított árakból lényeges engedményt adunk. Elvtársak ! Most az árakat a munkabérekhez viszonyitva emelnünk kell, — még egyszer mondom, azért, hogy egyrészt az elosztásban valamely igazságosságot hozzunk létre, másrészt hogy a burzsoázia tartalékait mielőbb elvonjuk, harmadszor hogy az állam pénzügyi fedezetet találjon és tovább ezt a szomorú és lehetetlen ; gazdálkodást folytatni ne kelljen. Ez azt a lát-