Tanácsok országos gyűlésének naplója, 1919. I. kötet • 1919. június 14. - 1919. június 23.

Ülésnapok - 1919-3

Tanácsok Országos Gyűlése 1919. évi június hó 16. 37 szatot kelti, hogy a pénz elértéktelenedett, mert hiszen ha nagyobb összegű pénzért lehet ugyanazt a javat megvenni, akkor a pénz értéke kisebb lett, Es itt rá kell térnem a pénzeszköz kérdésére. A pénz elértéktelenedése nem a március 21-iki forradalom után indult meg. A pénz már azelőtt is teljesen elértéktelenedett. A pénzért már nem igen akartak eladni, még pedig azért nem, mert nem lehetett érte venni. Miután több pénzt adtak ki, több jogot adtak, mint amennyi jószág volt, szükségszerűen beállott az a helyzet, hogy nem mindenki érvényesíthette ezt a jogát. Hiába akart vásárolni, nem volt mit. Ezek a pénzjegyek, vagy bankjegyek nem jelentettek valóságos értéket és ezeknek valóságos fedezetéről — azt hiszem ezzel mindenki tisztában van — nem lehetett beszélni. Negyven milHárdnyi bankjegyet hozott forgalomba az OsztrákMagyar Bank és a valóságban 200 millió korona értékű aranya volt, vagyis egy félszálaék, minden száz koronára egy fél korona. De akár volt, akár nem volt aranyfedezet, — ez most is megvan — ez semmit nem jelent a pénz értéke szempontjából. Ellenben itt egyáltalán nem volt olyan termelés és a javaknak nem volt meg az a mennyisége, a melyhez ilyen rengeteg pénzösszeg kellett volna. Hogy valóban elértéktelenedett a pénz, azt ugy lehet megállapitani, hogy megvizsgáljuk, mennyire becsülték azt a külföldön bizonyos pillanatban. Márczius 21-én Zürichben 19—20 centimesre, vagyis fillérre becsülték az osztrák-magyar koronát, ma 16.5 fii lérre becsülik. De nem a mi rendszerünk folytán értéktelenedett így el. Hiszen a mi pénzünk még ma sem különálló pénz, hanem az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott bizonyos közös rendszerbeli pénz és hogy ezt 16.5 vagy 20 fillérre becsülik-e, nem jelentős, mert valóban sem az egyik, sem a másik értéke a külföldön nincs meg reálisan. Ezt ugy kell érteni, hogy ha valaki nagyobb mennyiségben próbálna eladni, nincs aki megvegye. Ez tehát nem valóságos ár. Hogy ennek a pénznek az értéke emelkedjék, azt nem fogjuk és nem lehet soha azzal elérni, hogy pl. fedezetet szerzünk, tehát felhalmozunk valamely aranymennyiséget. Eltekintve attól, hogy ez lehetetlen, nem is lenne semmiféle haszna. Ahhoz, hogy olyan aranymennyiséget halmozzunk fel, amely ennek fedezetéül szükséges volna, — mondjuk 40%-os fedezetül, amilyen azelőtt volt — 16 milliárdnyi arany kellene. Ezt nem lehet előteremteni, de előteremtése nem is jelentene egyebet, mint azt, hogy mi valóságos terményeinket, azt a mire szükségünk van, tehát pl. gabonát, húst vagy zsirt odaadnók azért, hogy itt aranyunk legyen. Azt hiszem, hogy ez igen furcsa politika lenne. Nincs módunkban ma és nem is lesz módunkhan hosszú ideig fölhalmozni ilyen vagyont, amelyet használni nem tudunk. Ha nekünk ezek a javak megvannak, akkor semmiesetre sem fogjuk aranyért adni, hanem oda fogjuk adni azért, amire szükségünk van, pl. ruháért. így tehát, ilyen módon ennek a pénznek értékét megjavitani, a valuta, kérdést megoldani nem lehet. De a valutakérdéssel kapcsolatban figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy hiszen ennek a valutának megjavítása, rendbehozatala nem a mi dolgunk, mert azt a 40 milliárdot a volt osztrákmagyar monarchia területén hozták forgalomba, a volt osztrák-magyar monarchia állami és hadügyi szükségleteinek fedezésére. Ennek a megoldása nem a mi feladatunk. Hogy hogyan fogják rendezni velünk — valószínűleg rövid időn belül megkísérelik — ennek a nagy adósságnak elszámolását, azt most itt nem tárgyalhatjuk, de arra gondolnunk kell, hogy mi a magunk ügyét valahogy elintézzük, hogy minálunk legyen olyan pénzeszköz, amelylyel vásárolni lehet, hogy minálunk legyen a pénzeszköznek fedezete, hogy minálunk ne lehessen több pénzjegy forgalomban, mint amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges. Ezt pedig csak azzal érhetjük el, hogyha egyrészt a termelés fokozásával vásárlási lehetőséget teremtünk, másrészt — mint már előbb mondtam — a pénzeszközöknek vásárló értékét ugy csökkentjük le, hogy az teljes arányban legyen a termeléssel. Abban a pillanatban, amikor a termelés fokozódik — ha ráhelyezkedünk a társadalmi Önköltség álláspontjára — az árak esnek, ami azt jelenti, hogy minden munkás többet vásárolhat, ami természetes is, mert hiszen többet csak akkor vásárolhat, ha több van. Több pedig azért van, mert a termelés fokozódott. Mindenesetre azonban el kell választanunk a mi pénzügyi dolgunkat az osztrák-magyar monarchia egyéb államainak pénzügyétől. Ez az elválasztási folyamat, mint elvtársaim tudják, megindult. Megindult azzal, hogy önálló magyar pénzjegyet, 5 koronást hoztunk forgalomba, folytatódott abban, hogy felmondtuk a közösséget az Osztrák-Magyar Bankkal, mert — mint elvtársaim tudják — kimondtuk azt, hogy az OsztrákMagyar Bank jegyeit ez év végéig a forgalomból bevonjuk. Ez, ha mi nem mondjuk ki, akkor is beállott volna, mert hiszen az Osztrák-Magyar Bank azon joga, hogy ilyen bankjegyeket kibocsásson, 1919 december 31-én úgyis lejár. És nem is mi voltunk az elsők, akik előkészületeket teszünk egy uj pénzrendszerre való áttérésre. Ezt Csehországban már megtették, Jugoszláviában szintén, Galíciában pedig folyamatban van. Ezt mégegyszer összetákolni nem fogja tudni senki sem. Amikor mi tehát ezt az intézkedést megtettük, akkor nem siettük el, csak épen nem késtünk el, mert igy módunkban lesz, hogy az év végéig valóban áttérjünk a saját pénzrendszerünkre. Ezek a pénzek, amelyeket mi a Tanácsköztársaság nevében forgalomba hozunk, részint ilyen pénzjegyek, — legközelebb forgalomba kerülnek a 10, 20 és 100 koronások — részint azonban arany- és ezüstpénzek, mert már a jövő hónapban külön tanácsköztársasági arany- és ezüstpénzt hozunk forgalomba, dokumentálva azt, hogy