Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.
Ülésnapok - 1910-828
828. országos ülés 1918 október 23-án, szerdán. 431 szolgáltatni a haza oltárára oly irányban., hogy mit lehet még e siralmas helyzetben megmenteni. Erőszakkal, hangulattal, pláne mentelmi bizottságokkal, darabontokkal és ököllel legfeljebb a helyzetünket súlyosbítjuk, legfeljebb még több bizalmatlanságot keltenek fel a külföldön, de az igazságot elhomályosítani ily eszközökkel nem lehet és nem czélszerü. Meg kell értenünk egymást, önöknek is meg kell érteniök azt, hogy mit akartunk és mit akarunk és lássák be azt., hogy bennünket e gondolat kialakulásában és hirdetésében semmi más, mint a bár fájdalmas, de tiszta hazafias és jó szándék nem vezet. T. ház ! Eme czél szolgálatában egy egész rövid visszapillantást engedjenek meg. A franczia nagy forradalom eszméi közt dobták ki mint vezérlő eszméket, ugyebár, azt a három nagy gondolatot : szabadság, egyenlőség, testvériség. A magyarnemzet 1848-ban emellett a három nagy gondolat mellett fogott fegyvert és küzdötte végig szabaságharczát. Hirdettük ezeket a szent eszméket és hirdetjük ma-is. Ma, e nehéz órában próbáljuk meg tárgyilagosan megvizsgálni, mennyiben vittük ezt keresztül, igaz-e az, amit velünk szemben állítanak, hogy mi nem adtunk szabadságot, nem bántunk egyenlően a nemzetiségekkel, hogy nem fogadtuk testvéri szeretetünkbe az ország másnyelvü nemzeteit vagy népeit. De jól vigyázzunk, nem áll mögöttünk milliós győzelmes hadsereg, nem szabad ma a tárgyilgaos igazság rovására semmiféle fejtegetésbe bocsátkoznunk, szembe kell néznünk az igazsággal és csakis az igazsággal. Rátérek rögtön arra a két kérdésre, mely a mai helyzetben a kérdés megoldásának kulcsa. Az első a délszláv kérdés. Hosszú időkön keresztül szeretetteljes tanulmány tárgyává tettem horvát testvéreinkkel fennálló viszonyunkat, 800 éves történelmi múlton alapuló kapcsolatunkat. Engedjenek meg egyet. Tanulmányaim és adatszerzéseim eredményeképen őszintén mondhatom, nem találok olyan hibát, olyan nagy hibát, mely itt a magyar nemzet terhére lenne irható. Voltak egyes súrlódások, félreértések, túloztak itt is, ott is, a lényeg nagyban és egészben az, hogy mi az 1868 : XXX. t,-cz.-ben a népek önrendelkezési jogát elismerve, a horvát testvérnemzettel megegyezést létesitettünk, mi ma megegyezéses alapon állunk. Annak idején nagy ünnepségek között vonultak fel a horvát nemzet országgyűlésének képviselői, akik itt olyan szívélyes, meleg üdvözlő szavakat váltottak akkor, amikor ez a megegyezéses törvény létrejött, hogy jogos volt a várakozás, hogy ez a frigy, melyet a két testvérnemzet kötött egymással, valóban hivatva lesz messze jövendőkre biztosítani a két nemzet boldogulását és fejlődését. Ámde mindjárt utána ellentétek merültek fel. Akkor fejlődött a magyar közvélemény merőben téves irányban. Nem kutatom azokat a Idsérő körülményeket, hogy mi okozta ezt, de valljuk be egymás között őszintén, hogy a magyar közvélemény' és hozzáteszem, a ház többsége is merőben tévesen volt tájékozva a horvát nemzet történelmi jogairól és merőben téves felfogásban él ma is a horvátok közjogi állása tekintetében. Legyen szabad időkímélés czéljából egyszerűen két rövid idézet felolvasásával igazolni álláspontomat. Deák Ferencz 1861-ben hires húsvéti czikkében szó szerint a következőket irta (olvassa): »Ha tehát Horvátország minden közjogi viszonyt, amely közöttünk fennállott, teljesen meg akar szüntetni s minden kapcsot végkép el akar szakasztani, mi ki nem mondhatjuk azt. hogy a végelszakadásba is beleegyezünk, sőt kötelességünk leend jogaink fentartására óvást tenni, valamint Horvátország is óvást tenne, ha a három egyesült királyságnak bármely része el akarna tőle szakadni. De az elszakadás meggátlására tettleges lépéseket nem teendünk s erőszakhoz még akkor sem nyúlnánk, ha azt tenni hatalmunkban volna, mert a gyűlölséggel párosult kényszeritett kapcsolat nem volna áldásthozó sem miránk, sem őrájuk.« (Ugy van! a szélsőbahldahn.) Méltóztatnak látni, ez az enyhébb felfogás, amely r a helytelenül kialakult magyar közvélemény hangulatához közelebb áil ma. Méltóztassanak meghallgatni Kossuth Lajos erre vonatkozó nézetét. Azt mondja Kossuth Lajos irataiban (olvassa) : »E csatolt országok történetileg mindig külön országok voltak ugy lakosaik tömör nemzetisége, mint az általuk lakott területnél fogva. Sohasem voltak részei, hanem társországai Magyarországnak. Ezen országokra nézve igazságosnak találom, hogy teljesen függetleneknek ismertessenek el Magyarország kormányától és törvényhozásától, beligazgatásuk szemjwntjából tekintve.« Még tovább megy egyik helyen, amelynek idézetéve] nem szívesen untatom most már a t. házat, de mégis felolvasom, mert szerintem az eszmék lisztázásához hozzátartozik az, hogy megértsük, hogy nem ma, de már a múltban épen az ország nagyjai és talán azok közül a legna^obb, akinek prófétai előrelátása a mai időkben bizonyosodott be, azok hirdették, hogy nem ám gróf Tisza Istvánnak erőszakos politikája által, hanem csakis a megértés és a népek önrendelkezési jogának alkalmazása mellett lehet a velük való viszonyt szabályozni, ugy hogy az kölcsönös megnyugvást és igy a. Wilson-féle 14 pont szerint nemzetközi megelégedést is keltsen. Azt mondja (olvassa) : »Ami HorvátDalmátországokat illeti, én ezen országokat, mind jogilag mind tényleg nemcsak nemzetiségek, hanem nemzetnek, szuverén individualitással biró államnak vallom, mely T ek kirekesztőleg maguk birnak szuverén joggal magukról rendelkezni.« Majd folytatólag ezt mondja : »Ha pedig tökéletes elválásra határozzák el magukat, emlékeztetem a horvát nemzetet, hogy én voltam, ki már 1843-ban vagy 1844-ben Pestmegye gyűlésén indítványba tettem, és indítványom el is fogadtatott, hogy ha horvát testvéreink megunták a velünk hétszázéves kapcsolatot, tétessék nekik országgyülésileg ajánlat, hogy a magyar nemzet nem ellenzi elválá-
