Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-828

828. országos ülés 1918 október 23-án, szerdán. 429 sággal bírnak. Anglia utazó ügynököket küldött le a Balkánra, akik a legjobban tudták, hogy a kellő pillanatban lángra lehet azt lobbantani. SetonWatson ur egy állandó panaszfelvételi irodát tartott fenn. A nemzetiségek tárt kapukra találtak Angliában, Londonban, minden panaszukat regisztrálták, memoárok jelentek meg és igy fűtötték a hangulatot a pánszlávizmus érdekében. Ugyanekkor kapcsolódott ezekbe a nagy eseményekbe a franczia nemzet féktelen gyülölöte és revanche-eszméje. Aki a háborút megelőző tiz esztendőben Parisban járt, tanulságot tehet arról, hogy bármely időszakban, bárhol bármiféle nevű ünnepély vagy szinielőadás ment végbe, akár a legelőkelőbb operaelőadáson avagy a Montmartre-on valamelyik kabaréban, az előadás végén megjelentek a nagy élőképek, nagy transzparensük, amelyek mind a franczia gloárt hirdették és aki ott volt, minden egyes alkalommal tanuja lehetett a nép lelkesültségének és annak, hogy itt a háborút már csinálják. Ezekkel a jelenségekkel szemben nézzünk csak vissza, mi történt nálunk ? A világon sehol sem hagyták a nemzetiségeket ugy szabadon járni, panaszkodni mint mi, sehol egyetlen lépés komoly formában vagy tudományos alapon nem történt abban az irányban, hog}

r a külföldet igazunkról felvilágosítsuk. Semmi mást nem tettek a t. állarnférfiaink, mint hogy szűk kis határukon túl nem nézve, hirdették, hogy az európai egyensúly és a nemzetközi szükségesség érdekébea a monarchiának ebben az összetételében fenn kell maradnia. Beck Lajos: Fotográfiákat közöltettek magukról a lapokban. A magyar Cromwell! Polónyi Dezső: Vezető politikusaink látták közelről a germán fajnak ezt az óriási fejlődését. Biztak abban a nagy életerőben, abban a nagy fejlődésképességben, abban a nagy rendben, fegyelemben és az unos-untig hirdetett német hadiművészetben. Semmi kezdeményező lépést nem mertek tenni. Egyszerűen oda csatolták magákat ahhoz az eszmekörhöz, amelyet Berlinben a nagyporoszok és a'nagynémetek hirdettek és hagyták az eseményeket a maguk utján menni, anélkül hogy egy joillanatig is bármit is tettek volna az ország, különösen hazánk érdekében. Tisztelt vezető politikusaink készjoénznek vették a berlini illusztrált lapokban megjelent képeket, ahol Anglia az Orkney-szigeteken elvénhedt, kitört fogú rozmárnak volt ábrázolva, amelynek háromágú villája össze volt már. töredezve. Azt hitték, hogy Angüa elvénhedt, hogy napja leáldozóban van és itt az a történelmi pillanat, amikor mi odacsatolhat j uk magunkat egy szebb j övő reményében ahhoz a lüktető erejű fiatal nemzethez, amely azután, ha a győzelmet kivivta magának, a mi fejlődésünk számára is megfelelő helyet biztosit. Biztak abban — hiszen hirdették — hogy a porosz sasnak csak le kell esapnia erre az elvénhedt rozmárra, egy csapással agyon fogja ütni és mi a nagy imperialista győzőhöz kapcsolódva hamarosan megfelelő jobb jövőre tudunk majd berendezkedni. Emlékezzünk csak vissza, a német császár akkor azt mondotta, hogy mire a falevelek lehullanak, akkorára már mindenki otthon lesz családja körében. Az a roppant erős szervezettség, a német önteltség és büszkeség, amely olyan erővel hirdette ezeket az elveket, ez ejtette tévedésbe a mi politikusainkat, mert azt hitték, hogy ez maga a tiszta valóság és nem gondoltak arra, hogy a németek el is számithatják magukat. Meg vagyok róla győződve, — nem tudnám bizonyítani, de minden érzésem azt mondja — hogy tisztelt vezérlő politikusaink, Andrássy, Tisza, Wekerle, Apponyi, egyenesen önvédelemből hirdették a háború megindulásakor ezt a nagy németbarátságot és hogy önönmagukban előre eszkomptálták azt a történelmi valószínűséget, hogy a német birodalom ebből a háborúból győztesen fog kikerülni. Ámde a számtalan és nagymérvű csalódás között talán a legnagyobb az volt, ami az északamerikai Egyesült-Államok elnökének közbelépésével érte a t. szövetséges társakat. Az történt ugyanis, — nem akarom kutatni, vájjon a rokon angolszász faj érdekének védelmében, vagy ezen is felülemelkedve — de megtette azt az ügves dolgot, amit Hock János, igen tisztelt képviselőtársam tegnap elhangzott gyönyörű beszédében ugy fejezett ki, hogy : on s'impose, az ember beleveti magát az események paripájának a nyergébe. Azt tette Wilson ur, hogy felvetette magát a modern nagy szellemi áramlatok paripájának a nyeigébe. Megtehette ezt könnyen, mert ezeknek a nagy szellemi áramlatoknak belső erejük, óriási erkölcsi igazságuk van. Felült erre a paripára s nekivágtatott a német nemzetnek. S most itt állunk, mivel szemben? Azzal, hogy bennünket magyarokat, akiket ismétlem, a szerencsétlen végzet sodort csak a központi hatalmak karjaiba, legyőztek olyan nemes és széjo eszmék által, melyek, által legyőzetve lenni mi sohasem akartunk, (Igaz ! ügy van I a szélsőbaloldalon.) sőt ellenkezőleg, egész történelmünk azt bizonyítja, hogy magunk voltunk azok, akik mindig ezen eszméket joropagáltuk s ezen eszméknek rendelkezéseit és elveit akartuk egész közéletünkben keresztülvinni. Egészen bizonyos, volt idő, hogy mármár sikerült a nagy német nemzetnek, ennek a fiatal tetterős, fejlődő népnek odáig vinni a dolgot, hogy a saját imperialisztikus hatalmával rendezze be Európának további életét. Oroszország összeomlása, a többi hadszintereken — hogy ezt a rossz magyar szót használjam — elért sok győzelem szinte valószínűvé tette azt, hogy ennek a nagy küzdelemnek az ő nyereségével kell végződnie. Ekkor azonban a mi szempontunkból egy igen fontos és lényeges dolog történt, amelyet t. vezető politikusaink megint nemcsak hogy figyelmükre nem méltattak, de süket fülekkel hagyták maguk mellett elmenni az érveket. Ahelyett, hogy visszatértek volna idején azon lejtőről, melyre ezen politikájukkal jutottak, épen ellenkezőleg, ők maguk akarták megásni meggyőződésem szerint