Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-827

im 827. országos ülés 1918 október 22-én, kedden. és kötelességeinktől, ezeket a kötelességeket teljesítenünk is kell és, engedelmet kérek, ha akadna egy kisded csoport, amely anarchia szinterévé akarná tenni a képviselőházat, az kell, hogy minden becsületes magyar embert szembentaláljon. (Hosszantartó, meg-megújuló elénh helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a Mi épen. Nagy zaj a szélsőbaloldalion.) Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Gróf Tisza István képviselő ur szavai helyes értelmének helyreigazítása czimén kér szót. Kérdem a t. házat, megadja a képviselő urnak az engedélyt a szólásra? (Igen!) A képviselő urat illeti a szó. Gr. Tisza István: T. ház! Az imént elhangzott beszédemben az általam emiitett ujságczikkre azt mondtam, hogy alá van írva dr. Dénes József által, tehát valószínűleg DienerDénes József irta. Most értesülök, hogy az illető czikkiró nem azonos Diener-Dénes Józseffel. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Hock János: Akkor miért kiabáltak reánk, mikor helyreigazítottuk? (Zaj.) Polónyi Dezső: Mindenki tudja, hogy »dr.« doktort jelent. Gr. Tisza István: Nem hallottam, hogy a t. képviselő ur helyreigazit. Hock János: Bánk kiabáltak! (Zaj a jobboldalon.) Cserny ur orditott a legjobban. Gr. Tisza István : Ez mind nem tartozik a dologra. De egyszóval, miután megállapították olyanok, akik tudják a dolgot, hogy ez nem Diener Dénes József, hanem egy más Dénes József, kötelességem kijelenteni, hogy amit mondottam, az nem vonatkozik Diener Dénes Józsefre. (Zaj a szélsobaloldalon és felkiáltások : Visszavonja/) Semmit se vonok vissza abból, amit mondottam, de az nem Diener Dénes József úrra vonatkozik, hanem arra a másik úrra, Elnök: Szólásra következik ? Hoványi Géza jegyző: Fényes László! Fényes László: T. képviselő urak! Nehezen szólalok fel Az a világ, amelyben önök élnek, nem az én világom, nehezen fogom tehát magamat megértetni tudni. Mégis megteszem, lelkiismeretem szavának engedve, hogy elmondjam itt azt, amit tudok és amit látnom kell e helyzetről. Mert ma Magyarországot ezekben a válságos időkben csak egy becsületesen őszinte, minden oldalról megvilágított megnyilatkozás után lehet megmenteni, vagy legalább megmenteni azt, ami még menthető. A hazug álmokat el kell kergetni. Európában a forradalmak, kezdve a napóleoni forradalmaktól egészen 1848-ig, egy uj társadalmi rend alakulása felé utalták. Minden részében uj alakulások történtek és ezek vagy autokrata vagy demokrata irányban haladtak. Bizonyos idő alatt bizonyos nemzeti törekvések érvényesültek, mások eltűntek, vagy pedig meggyengültek. Csak azért hivatkozom erre, mert meg akarom állapitani, hogy ez a néhány évtized adva volt az emberiségnek arra, hogy szervezete kijegeczesedjék. Hogy azután az a nagy harcz, amely előbb-utóbb a végleges rendezkeclésre szólítja Európa népfajait: minden nemzetet olyan állapotban találhasson, amilyen állapotot tehetségei, erői ós fejlődése megérdemeltek. Ebből a szempontból nézem a mi magyar hazánk sorsát. Hosszú évszázadokon keresztül nagy feladata volt az országnak: védelmezte a Nyugatot a Kelet barbársága ellen. Elgyengült. Elismerem, ez nagy mentő körülménye a nemzetnek, de nagyon súlyosbító körülménye azoknak, akik a kormányzást 48 után, illetve 67-ben a kezükbe vették. Nem számoltak azzal, hogy egy ilyen meggyengült nemzet, amely annyi évszázados vérveszteség után nem bírt ezen a területen egységes nagy Magyarországot létesíteni, csak ugy őrizheti meg a magyar faj szupremácziáját, ha kulturálisan és gazdaságilag megerősíti, magához kapcsolja azokat a nemzeteket, amelyek ebben az országban épen olyan régen, vagy legalább is évszázadok óta éltek. (Zaj a jobboldalon. Elnök csenget. Halljuk! Halljuk! balfelöl.) A magyar adminisztráczió megszervezése helyett, mely minden kormányzásnak az ábéczéje, a legféktelenebb osztályuralom foglalt helyet a kormányzásban és ennek egyetlen szempontja volt: az osztályuralom minden kívánságának megfelelni és a tőke uralmát biztosítani. Az a manchesteri liberalizmus, mely különösen a 70-es években elkapta a magyar kormányzó férfiak gondolkozását, odavitte az országot, hogy a tőkének minden szabad volt és a tőke mindig naczionálista jelszavakba burkolózott bele és elnyomta a gyengébbet. A nemzeti gondolkozás teljesen osztályuralmi gondolkozássá lett, a tömegeket belesodorta a nemzetietlenségbe. E ténynyel szemben konstatálni kívánom, hogy ebben a világháboruban az egyes nemzetek épen erős naczionálista összeforrással védték meg a maguk pozicziőját. Mi magyarok pedig gyengék voltunk ebben a tekintetben, sőt elnyomtak bennünket saját kormányférfiaink is és az a kormányzás, amely Bécsnek adta át ennek az országnak és hadseregének vezetését, épen magyar nemzeti szempontból is egészen elnyomta a magyarságot, mert nem ugyan a magyarságot, hanem a demokrácziát akarta elnyomni, a néptömegeket akarta rabszolgákul felhasználni, a néptömegeket akarta hódító, imperialista czélokra oda adni. Épen ezért ne tessék azt mondani soha, hogy a magyar nemzet, a magyar nép kívánta a háborút. Nem, a magyar népet behurczolta a háborúba az imperialista törekvésű naczionalizmusba burkolódzott tőkeuralom. Ez;