Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.
Ülésnapok - 1910-827
827. országos ülés 1918 október 22-én, kedden. :m liü sáfára és becsületes ekszponense lenni és azt a magyar nép becsületére és a magyar nemzet erejének gyarapítására felhasználni. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon. Zaj a baloldalon.) Most már áttérek felszólalásom tulajdonképeni tárgyára. Már múltkori beszédemben kilátásba, helyeztem volt, hogy igyekezni fogok megvilágítani annak a külpolitikának békeszerető és defenzív jellegét, amelyet a monarchia ugy a távolabbi múltban, mint közvetlenül a háború kitörésekor is követett. Azt hiszem, nem végzett hiábavaló munkát, nem is egyéni szempontok kielégítéséért cselekszem, •— hiszen ezeknek igazán nincs helye és tere a mai időkben — de talán teszek némi szolgálatot a magyar nemzet ügyének, ha ezt a kérdést bizonyos félremagyarázásokkal szemben helyes világításba állítani igyekszem. (Ralijuk! Halljuk!) Nem akarok távoli történelmi visszatekintésekbe elmélyedni, csak egészen röviden konstatálom, hogy épen azon időpont, amikor az alkotmányos önrendelkezés jogát visszanyert magyar nemzet kezdett a külpolitika irányítására befolyást gyakorolni, épen ez az időpont esett össze az osztrák-magyar monarchia külpolitikájának olyan gyökeres irányváltozásával, amely szakított minden agresszív tendencziával, szakított minden revansgondolattal is és a béke megóvását tartotta első feladatának. Ez vezette a monarchia külpolitikáját akkor is, amikor a háromcsászár-szövetség létesítéséhez hozzájárult. Hiszen a háromcsászár-szövetség volt a leggyökeresebb kísérlet Európa békéjének biztosítására: az a kísérlet, hogy az orosz birodalommal igyekezzünk békés, barátságos lábon élni, hogy az orosz birodalommal szemben kerüljük el a fenyegető konfliktust. Ez a kísérlet nem sikerült, nem sikerült az orosz czári birodalom agresszív, hódító külpolitikai czéljai és tendencziái következtében. Az orosz birodalom külpolitikájának azon létérdekeinket fenyegető agresszív minősége, amely a háromcsászárszövetség fentartását lebetetlenné tette, vezetett azután először a német birodalommal kötött szövetségre, majd a hármas-szövetségre, amelynek minden kételyen felül kizárólag defenzív jellege voft. Nem akarok a ház türelmével visszaélni és azért nem akarok itt végigmenni, — noha nagyon könnyű feladatom lenne — az elmúlt évtizedek történetén. Lépésről-lépésre bebizonyíthatnám a hármasszövetség politikájának defenzív ós békés természetét. Csak egyre mutatok reá. Ha ennek a szövetségnek bárminő agressziv czéljai lettek volna, minő nagyszerű alkalma lett volna ezeket elérni a japán-orosz háború idejében, midőn Oroszország erejének nagy része le volt kötve, midőn Oroszországot a japán háború eseményei súlyos belválságba sodorták, midőn Anglia el volt foglalva messze gyarmati feladatokkal. Ha bárminő agressziv tendencziája lett volna ennek a szövetségnek, vájjon nem az lett volna-e a soha vissza nem térő alkalom ezen czélokat elérni és az a körülmény, hogy akkor egyáltalában semmiféle külpolitikai akczió, semmiféle terjeszkedési akczió a liármasszövetség részéről nem történt, nem fényes bizonyitéka-c a szövetség defenzív természetének defenzív jellegének? Ilyen viszonyok között csak mélyen lehet sajnálni azt, hogy sikerült az európai közvélemény eyy részébe belevinni azt a gondolatot, hogy hármas szövetségnek bizonyos agressziv tendencziája. vau s ennélfogva sikerült egy olyan külpolitikai helyzetet létrehozni, mely hovatovább mindjobban a hármasszövetség ellen éleződött ki és tolódott el. Ebben a tekintetben a helyzetnek aggasztó volta igen élesen lépett előtérbe 1913-ban a bukaresti béke idejében. Minő viszonyban hagyta vissza a bukaresti béke a bennünket legközelebbről érintő világrészét? A Balkánon óriásilag megnövekedett Szerbiával és megnövekedett Görögországgal állottunk szemben, melyeknek akkori érzülete minden volt, csak barátságosnak nem volt mondható a monarchiára nézve. A velük szemben álló állam: Bulgária teljesen kimerülve és összetörve, jóformán tehetetlen állapotban volt. Románia elidegenedett a hármasszövetségtől. Az az érzésünk kellett, hogy legyen, hogy Komániát már félig elvesztettük és számolnunk kellett azzal a veszélylyel, hogy egészen el fogjuk veszíteni. Ezzel szemben az orosz politika mind erősebben kiélezte ellenünk irányuló tendencziáját. A Balkánon és az Oroszbirodalomban olyan nagy horderejű stratégiai előkészületek történtek vasúti építési téren és egyéb tereken, amelyek kétségtelenné tették azt, hogy kéthárom esztendő lefolyása után az Oroszbirodalom olyan katonai készültséggel és szervezkedéssel, aminővel ezelőtt még sohasem birt, harezrakészen, fenyegető állásban fog északi határainknál állani. Azok, akik akkor felelősek voltunk a monarchia külügyeinek intézéséért, elsősorban azt láttuk feladatunknak, hogy igyekezzünk olyan befolyást gyakorolni a balkáni eseményekre, amelyeknél fogva az erőviszonyok javunkra változzanak meg, ugy, hogyha esetleg néhány év múlva beállana az orosz készenlétnek az általam említett állapota, akkor legalább a Balkánon erősebb szövetségesekkel és olyan politikai helyzettel találjuk szemben magunkat, amely hátvédet és olclalvédet nyújthat egy észak felől bekövetkező esetleges támadással szemben. Nézetem szerint a helyzet kulcsa Bulgáriában volt. Bulgáriával, melyet a bukaresti béke megfosztott győzelmeinek összes gyümölcseitől, amelyet megfosztott attól, hogy maczedóniai fajrokonaival egyesülhessen, Bulgáriával kellett igyekeznünk olyan megállapodásra jutni, amely annak idején lehetőleg békés utón biztosítsa
