Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.
Ülésnapok - 1910-819
184 819. országos ülés 1918 augusztus 7-én, szerdán. ur már elküldte volna lemondását. (Mozgás jobbfelöl. Felkiáltások: Ez kicsiség!) Ez nem kicsiség. Hogy tetszik követelni azután attól az egyszerű néptől, hogy betartsa a szabályt, amikor a minister ur ilyen könnyű lelkiismerettel veszi a saját rendelkezését? Már mondottam a múltkor, hogy én, aki vendéglőben étkező ember vagyok, tudtomon kivül bizonyára magam is áthágom a zsirra és lisztre vonatkozó szabályokat. Hiszen itt van a nagy igazságtalanság. Nem vagyok hipokrita, mondom, én is áthágom. Szeretném betartani, de nem is lehetséges betartani. Nem tudom, hogy mennyi zsírban sütik ki azt a szeletet, amit rendelek. Amint nem iszom tejet sem, noha szüksége volna rá az idegrendszeremnek, de nem iszom, mert azt tartom, hogy az a betegeknek és gyermekeknek való. (Helyeslés.) Nem védekezem, elfogadom a vádat: valószinü, hogy én is áthágom a szabályokat. Ha fehérkenyeret adnak nekem, elfogadom. Nem helyes ez sem. De különösen nem helyes, ha a minister ilyen módon álczázza le magát, már csak az előtt a gyár előtt is. Milyen tekintólylyel adja ki a rendeleteit a gyárvezetőségnek a ministerium és hogyan bünteti azt, ha a gyár látja, hogy a minister ilyen kivételeket tétet a maga részére? A csempészésről kell még szólanom, mint egyik legsúlyosabb, legszomorúbb tünetről. Kapcsolatos ez is a galicziai kérdéssel. Kétségtelen, hogy a galicziai csempészés a legnagyobb mérvű az országban. Úgyszólván egész otthon maradt Galiczia és Bukovina abból él, hogy honpolgárai csempészéssel foglalkoznak és Magyarországból csempésznek ki éleim iczikkeket. De ettől eltekintve, igen nagyfokú csempészés történik még egyes hatóságok részéről is, A múltkor a honvédelmi minister úrhoz intézvén felszólalásomat, megemlítettem a budapesti tcngerészkülönitmény hallatlan mérvű csempészésót. Ugy tudom, hogy a tengerészeti hatóság azóta már he is fejezte a vizsgálatot és nem talált semmit. Várom a honvédelmi minister ur válaszát. Kezemben okmányokkal akarom bemutatni a t. háznak, hogy miként szokták nálunk a magasabb hatóságok a vizsgálatokat lefolytatni. Ezeket az adatokat most nem adom ki a kezemből. Azonban a közélelmezési minister úrhoz szólok, aki, azt hiszem, tud róla, hogy hány schlepp-számra folyt és folyik ki innen a búza, liszt, zsir stb. Hg. Windisch-Graetz Lajos, az Országos Közélelmezési Hivatalt vezető minister: Schleppszámra nem folyik! Fényes László: Engedje meg a minister ur, hogy akkor mindjárt az »Ipolyság« uszályhajónak három schleppjót és egy másik hajónak rögtön utána két schleppjét idézzem a minister ur emlékébe, amelyekről tudnia kell. Ez két nap alatt öt uszály búza. Hg. Windisch-Graetz Lajos, az Országos Közélelmezési Hivatalt vezető minister: De nem ment ki! Fényes László: Igen, mert feljelentettük. Ne méltóztossék olyan naivnak lenni, hogy azt méltóztassék gondolni, hogy csak azt szándékoltatik kicsempészni, amit megfogunk! Hiszen amit elfogunk az csak század- és ezredrésze annak, amit tényleg kicsempésznek. Engedelmet kérek, igy tehát nem lehet okoskodni, mint a minister ur teszi. Ha én egy tengerészeti különítményt bűnösnek fogok meg abban, hogy segített árut kicsempészni és egyszer megfogom azokat az uszályhajókat, akkor méltóztassék elgondolni, hány esetben sikerült már a csempészés, mióta Sényi Péter korvett kapitány ur áll a különítmény élén. Sikerült is, amint erre vannak adataim. Még csak egy momentumot állítok a minister ur elé. Ugyebár, nem fogja tagadhatni, hogy a tengerészeti különítmény parancsnoksága maga állítja ki a szállítási igazolványokat ? Hg. Windisch-Graetz Lajos, az Országos Közélelmezési Hivatalt vezető minister: Nem ö állítja ki! Fényes László: Akkor rosszul van informálva minister ur. Méltóztassék megkérdezni a szakközegeit, azok meg fogják mondani, hogy maga Sényi állította ki rendszeresen a szállítási igazolványokat. Sőt többet mondok, — talán ezt se tudja a minister ur: — a szállítási igazolványok számait a rovatlapba be sem jegyezte Sényi Péter ur. Ezt hivatalosan a minister ur közegei konstatálták, nézzen egy kicsit jobban utána. Amikor ilyen jelenségek merülnek fel, amikor a felsőbb hatóságok és épen a tengerészkülönitmény fölöttes hatósága támogatja az ilyen csempészetet és meghiusítja a vizsgálatot, akkor jogosan kérdezem, hogyan állithatja azt a minister ur, hogy mi csak annyit adunk a hadsereg czéljaira, amennyi tényleg kell a hadseregnek? Állítom igenis, — ez a vádam — hogy mi a hadsereg részére adandó élelmiszerek czimén Ausztria lakosságát igen nagy mértékben segítjük, anélkül hogy ezt külön preczizirozva lenne. Ez pedig két szempontból veszedelmes. Először azért, mert ha valamit tudunk adni, akkor adjuk azt Ausztria lakosságának, adjuk mint Magyarország átadását gazdasági szerződések alapján, de ne ugy, hogy arról a lakosság ne tudjon semmit és hogy Magyarország ugy szerepeljen, mint aki semmit, vagy csak nagyon keveset ad Ausztriának. Másodszor pedig, ha hozzá szoktatjuk ahhoz Ausztriát, hogy a hadsereg lássa el az ínséges vidékeket, akkor sohasem tudunk eleget küldeni a hadsereg részére és épen a hadsereg magyar részei számára, mert hiszen az mindig el fog sikkadni az osztrák lakosság részére. Utalok, amit előre megjósoltam, a gyermeknyaraltatási botrányra. Amikor interpelláltam,
