Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-819

170 819. országos ülés 1U18 augusztus 7-én, szerdán. püspök, a szombathelyi, a pécsi, a nyitrai püspök a Textilipar részvénytársaság, Kollár Lajos, Lederer Emil gyárosok és számosan mások, akik a hadiárvák részére igen jelentékeny alapitványokat tettek. Ezen a listán csak a százezer koronán felüliek vannak. Meskó Zoltán : A bankok hol vannak ? Gr. Tisza István : Nagyon nagy alapítványok vannak ! Ullmann kezdeményezte ! Gr. Teleki Pál : Sokan vannak itt! Itt van az Ullmann-alapítvány, amely már régen megvan, de sok ily alaptvány van, amely lehetővé teszi a hadiárvák megfelelő nevelését. Ebben a tekintetben inkább azt mondhatnám, hogy kevés a hadiárva momentán, semmint kevés a pénz. T. i. ezt annak kell talán tulajdonitani, hogy sok hadiárva, különösen falun, ha már valamivel nagyobb, munkára alkalmas, ott foglalatoskodik és nem használják fel az alapítványt. Sok esetben adunk ki pályázatokat, amelyekre megfelelő jelentkező nem akad. A napilapokból méltóztatnak látni ezeket a pályázatokat. Végül még csak a protézisek kérdését is fel akarom emliteni. Igaz, hogy a protézisek terén nem tudjuk azt a tempót tartani, amely talán okvetlenül szükséges volna. De ezt méltóztassék leginkább annak tulajdonítani, hogy Magyarországon műszerész-ipar a háború előtt nem volt. Az állami művégtagműhelyben sok munkás van, talán több, mint kell és egyik csak akadályozza esetleg az ügyesebb munkást, ügyes, megfelelő műszerész azonban nagyon kevés van. De tárgyaltam már a kereskedelemügyi minister úrral és a honvédelmi minister úrral ebben a kérdésben és tényleg bizonyos megoldást találtunk abban, hogy az ipariskolák fogják most a javításokat végezni. Ez természetesen nem lehet végleges megoldás a békében is, mert az ipariskolákat akkor nem lehet erre felhasználni. Di majd találunk megoldást, a dolog deczentralizácziójával. Most Budapesten is igyekeztünk segíteni azzal, hogy a Timót-utczai Hadigondozó Intézetben a kézsérültek részére műhelyt létesítettünk, tekintettel arra, hogy különösen ezek tekintetében vagyunk megakadva. Azt hiszem, ezzel is bizonyos mértékben segítünk az elmaradottságon. Ezeket akartam körülbelül felhozni azokra n, kérdésekre, amelyeket itt méltóztatott fölvetni és még egyszer kifejezem köszönetemet azért, hogy ezeket a kérdéseket ily magas színvonalon és oly behatóan méltóztattak tárgyalni. Sokszor találkozunk nemtörődömséggel, közönynyel, sőt nem is ismerik sok helyütt a hadigondozás intézményét és feladatát. Hiszen megtörtént, hogy egy nagyobb vidéki városban, amikor a kormánybiztos kiszállt, ott egyáltalán nem tudták, hogy létezik hadigondozás. A parlamentnek ez az állásfoglalása és meleg érdeklődése mindenesetre fel fogja kelteni az érdeklődést és a társadalmat jobban fogja stimmulálni. Ezeket voltam bátor felhozni és bocsánatot kérek, hogy oly hosszan vettem igénybe a t. ház szives türelmét. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök : Ki a következő szónok? Almásy László jegyző": Gróf Tisza István. Gr. Tisza István: T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Nagyon sajnálom, hogy a parlamenti tanácskozásnak mai stádiumában nem vagyok abban a helyzetben, hogy az előttem felszólalt t. képviselőtársam igen érdekes fejtegetéseivel azzal a részletességgel foglalkozzam, amelyet a tárgy fontossága megkíván, de talán nem is lenne helyes ezeket a kérdéseket igy incidentaliter egy más tárgyalásába bekapcsolva tárgyalni. De nagyon is szükséges lesz majd őszszel alkalmat keresni arra, hogy az egész hadigondozási ügy kellő és beható eszmecsere tárgyává tétessék. (Élénk helyeslés.) Épen ezért e mai pillanatban csak egy pár inkább rapszodikus észrevételre szorítkozom. Teljesen igazat adok t. képviselőtársamnak abban, hogy a rokkantak gondozásánál a legfontosabb teendő, hogy a rokkantaknak mentől nagyobb részét a társadalom teljesen munkaképes, hogy ugy fejezzem ki magamat, teljes értékű tagjaivá tehessük, nemcsak gazdasági szempontból, de erkölcsi szempontból is. Mert csak az a rokkant jön igazán kielégítő, megfelelő és oly állapotba és életviszonyok közé, aki azt érezheti magában, hogy ő a társadalom munkaképes, munkabíró, számottevő, agilis tagja. Szerintem a kérdést természetszerűleg a legteljesebb mértékben individualizálni kell és jóformán minden rokkantnál gondos megfontolásával az egyéni tulajdonságoknak és életviszonyoknak kell megállapítani azt a kereseti módot, amelyre őt alkalmassá kell tenni kiképzés, vagy anyagi segélyforrások nyújtásával. És itt egy nehézséggel kell megküzdeni. Ami rokkantjaink túlnyomó nagy része a mezőgazdasági vagy a falusi életet szereti és a mezőgazdasági foglalkozást. Hozzájárul, hogy legnagyobb részüknek, ha nincs is annyi vagyonuk, hogy megélhetnek belőle, de valami kis gyökere a falujában, hála Istennek, van, amit nagyon keserves dolog volna neki elhagynia. A mi rokkantjaink legnagyobb része mintegy utalva van a mezőgazdasági foglalkozásra. Másfelől pedig épen a mezőgazdasági foglalkozás az, amelyre a rokkant legkevésbbé alkalmas, mert hiszen a mezőgazdasági foglalkozás az egész testnek, az összes végtagoknak, az egész test használhatóságát kívánja, a járnitudást egyenlőtlen talajon, a két kéz használatát, a hajlékony testet, ugy, hogy ami pl. eleinte oly nagyon tetszetős volt és bizonyos vonatkozásokban az is maradt, pl. a kertészeti foglalkozás is tulaj donkép magának a rokkantnak nem való, mert ha fizikai erőt nem is kivan, olyan hajlékonyságát igényű az égés? testnek, amelyre a legritkább esetben lesz képes egy rokkant. Ily viszonyok közt nézetem szerint igen nagy fontossággal bírnak a rokkant családi viszonyai és az a munka, amit a rokkant családtagjai végez-