Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.
Ülésnapok - 1910-819
819. országos ülés 1918 augusztus 7-én, szerdán. 163 azzal is, hogy annak igen érdemes igazgatója súlyosan beteg volt és jelenleg emiatt a betegsége miatt munkaképtelenné vált és képtelen továbbra vezetni az intézetet, ugy hogy ennek alapján magam is indíttatva éreztem magamat, hogy az iskolát feloszlassam és feloszszam a között a két iskola között, amelyek legjobban működnek, a császárfürdői és a sátoraljaújhelyi intézetek között. Azt hiszem, ezt Sebess Dénes t. képviselőtársam is helyeslőleg fogadja. Bródj r Ernő t. képviselőtársam azt mondotta, hogy talán nem találták meg mindjárt a helyes utat a hadigondozásban ezeknek a kérdéseknek megoldására. Meglehetősen nehéz volt ezt a helyes utat megtalálni. Bn azt hiszem, hogy a helyes ut nem minden időben volt ugyanaz. A helyes ut t. i. az elején, akkor, amikor kevesebb rokkanttal kellett számolni, — és a háború megindulásakor 10—20.000 rokkanttal számoltak — egészen más volt, mint ma, amikor •— sajnos — a rokkantak százezreivel kell számolni. Ma tényleg egy súlyos gazdasági probléma előtt állunk. Ha összeszámítjuk a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák számát és hozzászámítjuk még a rokkantak gyermekeit, akkor igen sok százezerre menő szám kerül elénk, amely szám — és ez okozta mindenkor a legnagyobb nehézséget — nem is egy fiksz szám, mert hisz a háború végéig nem is tudjuk, hogy a lakosságnak hány százalékával fog kellem ebből a szempontból számolnunk. Ami az ipari képzést illeti, amelyre a rokkantak — mint mondám, még a mezőgazdasági rokkantak is — kiképeztettek, ez nem mindig azt jelenti, hogy a mezőgazdából iparost csinálnak. Mondom, megtörtént, hogy ezt azután túlzásba vitték, de a czél nem volt mindig ez és az 1915. évi augusztustól 1917. évi augusztusig terjedő munkaközvetítési statisztikánk is azt mutatja,. — ez csak egy részlete egész statisztikánknak, de ez is mutatja, —• hogy pl. czipészt, volt mezőgazdát elhelyeztünk 90-et, ezek között a 165 czipész között, aki elhelyeztetett, 65 volt azelőtt is czipész, 90 mezőgazda. Ugyanilyen az arány a szabóknál, 62-vel szemben 28, a szíjgyártóknál 8-czal szemben 10, tehát olyan iparoknál, amelyeket otthon a mezőgazdaság mellett mint mellékfoglalkozást lehet gyakorolni. Amelyeket nem lehet mellékfoglalkozás gyanánt gyakorolni, mint a bádogosiparnál, ott 9-czel szemben áll 1, 14-gyel szemben áll 1, ugy hogy ezek nem annyira veszedelmesek. Tény azonban az, hogy a czipészek közül is a vagyonrendezésnél, amelyre lesz alkalmam rátérni, tapasztaljuk, hogy egyeseket tényleg arra buzdítottak, hogy városba költözzenek. Nekünk, mint központnak, és ezt az akcziót irányitóknak mindenesetre az a kötelességünk, hogy ezeket az. esetleges túlzásokat megnyirbáljuk és igyekezzünk a dolgot tovább kerékvágásban tartani. Itt felhozom még a császprfürdói rokkantisko lának, amelyet emiitettem, a statisztikáját, amely azt mutatja, hogy az iparosoknál aránylag kevés volt a más iparra térés, mert olyanok közül, akik továbbképzésben részesültek a saját iparukban, 60%-ból földmives volt 45%, a többi, tehát körülbelül 15% volt olyan, aki áttért más iparra. A földmivesek közül 45%-ból 10 volt czipész, 6 szabó, 6 kötőgép-kezelő. Ezek a súlyosabb rokkantak, akiket gépkötésre, harisnyakészitésre stb. készítettek elő. Rá akarnék még térni arra, hogy mi igyekszünk megértetni a közegeinkkel, hogy amidőn a rokkantat elbírálják, ne a rokkantat egyedül, hanem családjával együtt bírálják el, a családnak munkaerejét állítsák mindig szembe azzal a teljesitménynyel, amelyet a rokkanttól az ő régi, vagy uj foglalkozásában, de lehetőleg a régi foglalkozásában várunk. Ha a rokkantnak teljesítőképességét egyedül állítjuk ezzel szembe, akkor természetesen sokszor azt fogjuk találni, hogy nem képes erre a régi foglalkozásra. De én azt hiszem, hogy pl. épen a mezőgazdasági foglalkozásban sokszor bizonyos szerepcsere fog bekövetkezni a rokkant férj és felesége között, a férj esetleg olyan munkát is fog a mezőgazdaságban végezni, amelyeket azelőtt a feleség végezett, a feleség pedig, különösen, ha egészséges, olyanokat, amelyeket azelőtt a férfi végezett. Mi most arra igyekszünk, hogy minden eset egyéni elbírálás tárgyává tétessék, (Helyeslés.) hogy minden egyes esetben megvizsgálják azt, hogy ennek a családnak vannak-e olyan munkabíró tagjai, akik révén a mezőgazdasági foglalkozás folytatható és akkor minden esetben a mezőgazdasági foglalkozásnak megtartásék, azon princzipiumból kiindulva — és ezt utasításul adtam közegeink számára, — hogy ok nélkül, — egy német szót kell használnom, mert ez kifejezőbb — Landfluchtot előidézni nem szabad. Ha ez előáll önmagától, akkor más kormányzati ágaknak feladata megbírálni, hogy tulságos-e az átterelődés vagy nem, de a hadigondozásnak nem feladata az iparpolitikában irányító szerepet játszani. Áttérek a kifogások egy másik pontjára, amely a kereseti telepekre vonatkozik. Ezekről Kállay Ubul és részben Sebess Dénes t. képviselőtársaim beszéltek. Kezdetben igen sokat foglalkoztak rokkantfalvaknak létesítésével. Ez a kérdés is bizonyos mértékig más beállításban, más látószögben tűnik fel ma, mint régebben. Itt van a váci telep esete. Váczott Pest vármegye egy nagyobb területet és egy épületet is szerzett, melyben cipésziparosokat képezünk ki ma is, és amely arra szolgált volna, hogy ezt a mesterséget gyárilag vagy kézműipar szerüleg folytassák ott tovább. Annak idején számosan adakoztak azon családi házak részére, amelyeket ott a rokkantak számára épiteni kellett volna. Annak idején egy ilyen házat 3500 K-ra terveztek és ennyit is adakoztak erre a célra. Midőn én ez évben kiirtam erre a pályázatot, akkor már 20—25.000 korona közt váltakozott a legolcsóbb ajánlat. Ennyit már lehetetlen volt egy rokkantra fordítanunk és ezért ezt a dolgot félretettem addig, mig majd ezzel az egész váczl dologgal valamely más megoldás, vagy lehető megoldás kínálkozik. (Helyeslés.) 21*
