Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-819

162 Hl9. országos ülés 1918 egészen természetes volt, hogy szóba kerültek a hadigondozás különböző kérdései. Hiszen a két téma egymással a legteljesebben összefügg. A ministerelnök ur ő ekszczelleneziája és a honvédelmi minister ur engedelmével ezekre akarok reflektálni. (Halljuk ! Halljuk ! Felkiáltások : Hangos abban/) Tehát nem annyira a törvényjavaslathoz óhajtok szólni, mint inkább azokhoz a kérdésekhez, amelyek ezzel összefüggnek, amelyek a törvényjavaslaton kivül, amelyek a törvényj avaslat mellett hozattak fel; méltóztassék megengedni, hogy ezekre reflektáljak és minthogy azoknak az ügyeknek élére állíttattam, amelyek idetartoznak, méltóztassék megengedni, hogy némi felvilágosításokkal szolgálhassak. Elsősorban örömömnek adok kifej ezést afelett, hogy a t. házban oly egyhangúlag nyilatkozott meg az a felfogás, amely, azt hiszem, nagyon fontos volna, hogy az egész társadalmat áthassa és amely e vita révén talán át is fogja hatni, hogy ugyanis a hadigondozás kérdése, különösen a rokkantkérdés nem egy karitatív, hanem egy nemzetgazdasági probléma. (TJgy van!) Hogy nemzetgazdasági problémát látunk benne és láttak elődeim is, azt bizonyítják azok az intézkedések, amelyeket Szilágyi Lajos t. képviselőtársam dicsérve emiitett és amelyeknek működése azt a természetes kiindulást követte, amelyet a rokkantaknál egyénileg is követni kell : szükséges az orvosi visszaállítás, a pedagógiai visszaállítás, illetőleg felemelése az illető egyénnek és azután a gazdasági restituozió. Ezeket az intézkedéseket Bródy Ernő t. képviselőtársam különösen megdicsérte. Valóban a mi orvosaink itt igen magas nívójú munkát fejtettek ki és mondhatom, hogy vannak intézeteink, nem is akarok külön egyeseket kiemelni, lehetne az összeseket felsorolni, amelyek nívója oly előkelő és amelyek oly tudományos eredményeket értek el, hogy ezekben is a németekkel bátran versenyre szállhatunk. Juriga képviselő ur felemlítette a fürdőket és annak szükségét, hogy a rokkantak fürdőinket nevezetesen a Tátrát is használhassák. Ennek részben eleget tett a hadigondozó az alsótátrafüredi fürdőintézet megnyitásával. De továbbra is az volt a törekvés mindig és az is, hogy egyes fürdőket béreljünk és megszerezzünk, igy a koritniczait, a tárcsáit és ujabban a málnásit Erdélyben és próbálunk még bérelni s vásárolni, hogy ennek a kötelességünknek is eleget tegyünk. Ez nem mindig könnyen sikerül, mert a vételi ajánlatoknál mindig az vezet, hogy a hadigondozónak sok milliója van és telik és azért csak drága ajánlatokat tettek. Visszatérek a kiindulási pontra, arra a törekvésre, amelyet talán Sebess Dénes t. képviselő ur beszédében hallottunk leginkább, hogy ugyanis vissza kell vezetni a rokkantakat a nemzeti termelésre és lehetőleg apasztani kell a kitartottak számát. Ez legyen a fő törekvés, ez is a fő törekvés. augusztus 7-én, szerdán. Itt méltóztassék megengedni, hogy erre azzal reflektáljak, hogy mi nemrégen, körülbelül egy fél évvel ezelőtt füzeteket adtunk ki, amelyet többször lesz alkalmam czitálni, amely magában foglalja a rokkantak pályaválasztása körüli nézeteinket. Tulajdonképen nem rendelet ez, hanem a saját közegeinknek szóló bővebb brosüraszerü útmutatás. Ennek kiindulópontja, az első mondat az, hogy : a hadigondozás egyik főczélja a hadirokkantnak a gazdasági életbe való mielőbbi visszavezetése olymódon, hogy ismét a munkás társadalom hasznos tagjává váljék. Ezen épül fel azután a további működés. Itt elsősorban azokra az aggályokra szeretnék kitérni, amelyek ennek a princzipiumnak tekintetében megnyilatkoztak. Ezek az aggályok elsősorban, még pedig Horváth Mihály, Kállay TJbul, Sebess Dénes és Bródy Ernő képviselőtársaimnak a beszédeiben, abban jutottak kifejezésre, hogy talán a legnagyobb anomáliája a mi oktatásunknak és nevelésünknek, hogy a rokkantaknak igen nagy száma terelte tik a mezőgazdaságról az iparra. Ebben a tekintetben, méltóztassék megengedni, hogy elsősorban a Hadigondozó Hivatalt megalapozó legrégibb rendeletnek, az 1915 szeptember 4-én kiadott rendeletnek egy erre vonatkozó passzusát olvassam fel, amely egész rövidséggel annyit mond erről, hogy »a gyakorlati oktatás által korábbi foglalkozásuk folytatására, vagy más foglalkozások üzésére képessé tétessenek a rökkantak«. Ez jelzi a Hadigondozó czélját. Itt is tehát a régi foglalkozásba való visszavezetés volt a czél. Hogy már annak idején tényleg ez volt mindenkor a czél és a szándék, azt még jobban igazolja Vig Albertnek, az iparoktatási főigazgatónak, aki ma is ezeknek az intézményeknek az élén áll és akkor is az élén állott, egy czikke, amely szintén a Hadigondozó hivatalos kiadványaiban jelent meg még 1915-ben, vagy 1916-ban és amelyben az van, hogy az első tisztázandó kérdés rendszerint az, hogy a rokkant megmaradhat-e régi polgári foglalkozása mellett, avagy uj foglalkozást kell-e elsajátítania. Az első dolog tehát az volna mindenütt, hogy megkeressék, lehet-e neki régi foglalkozásában maradnia. Ez nem mindig olyan könnyű. T. i. itt sok minden dolgot kell tekintetbe venni. Nem szabad a rokkantat magában tekinteni, hanem családjával együtt kell tekintenünk és megtörténik természetesen, hogy daczára annak, hogy a központban azok, akik az egész ügyet irányítják, ebben a felfogásban vannak és ez az alapgondolata akcziónknak és ez volt az én kineveztetésemet megelőző időben is, egyesek ezt szem elől tévesztik, csak a rokkantat látják, nem tekintik a családját és elvezetnek esetleg más pályára egy embert, aki családjával együtt a régi pályán meg tudna maradni, egymagában azonban természetesen nem volna erre képes. Ezek —• sajnos — tényleg bizonyos esetekben előfordultak. Itt Sebess Dénes képviselőtársam a Duna-balparti Tokkantiskolát emiitette, ahol tényleg voltak ilyen esetek. Ez talán összefüggött