Képviselőházi napló, 1910. XL. kötet • 1918. junius 25–julius 19.

Ülésnapok - 1910-806

806. országos ülés 1918 Julius 9-én, kedden. 333 denfelől. Vagy a ért panas kodik valaki, hogy nem kapott, vitézségi érmet, vagy a ért, hogy keveset kapott. A-- egyik elöljáró szűkkeblű, a másik bőkezű. Az L gyík rideg, a másik méltányosan kielégíti a várakozásokat, de van olyan előljáró is, aki a vitézségi érmek adományozásánál a saját dekoráltságát tartja szem előtt. Még a háború első évében történt, hogy a »Külügy-Hadügy« hasábjain összehasonlítottuk két lovashadosztály vitézségi érmeit és megdöbbentő adatokat találtunk, mert a m. kir. 5. és a m. kir. 11. honvédlovashadosztály vitézségi érmei között az volt az arány, hogy az egyik hadosztálynál a vitézségi érmek száma ötször annyi volt, mint a másiknál. Létay Ernő : Megérdemelte a 11. hadosztály ! Azért kapta. Csuzy Pál: Hát a másik hadosztály nem érdemelte meg ? Szilágyi Lajos: Nem vonom kétségbe, hogy megérdemelték; nem arról van szó, hanem arról, hogy ötször annyi volt. Az a hiba, hogy ilyen nagy eltérés volt ; a legénység elsőrendű anyag volt és mindkét lovas hadosztály alkalmazása harczilag egyformán veszélyes volt. De ha már a t. képviselő ur közbeszól, megjegyezhetem, mert tájékozva vagyok, hogy az a körülmény, hogy itt nagy különbség volt, egy makacs tábornoknak tarthatatlan nézetei miatt következett be. Hock János : Biztosan német volt vagy cseh ! Szilágyi Lajos: Magyar volt! Az érmeket más-más időben, más-más arányban adományozták a parancsnokok. Kezdetben fukarkodtak vele, holott épen kezdetben voltak a legvéresebb csaták. Később, mikor emiatt felszólaltunk és a magyarság arányát szóvá tettük, bővebben kezdték adományozni és most, azt lehet mondani, tűrhető a helyzet. Jelenleg a hadseregfőparancsnokságnak 1916. deczemberében kiadott rendelete a mérvadó, amely több intézkedésének közepette a bronz vitézségi érem adományozását az ezredparancsnokokra ruházta át. Sajnos, ezáltal a hadvezetőség ujabb teret adott annak, hogy a sok parancsnok sokféleképen Ítélvén meg ugyanazt. a cselekményt, még nagyobbak legyenek az eltérések, mint azelőtt. Nagyon sok ember esik el a vitézségi éremtől, aki megérdemelné. Ha valaki egy ütközetben megsebesül és hátraviszik a kötözőhelyre, akkor vitézi cselekménye a feledés homályába vész. Ez a sorsuk a hadifoglyoimak is, akik fogságba jutásuk előtt a lehető legnagyobb vitézséggel harczolhattak, de róluk is megfeledkezik mindenki. A sok létszámváltozás, a parancsnokváltozások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mindinkább kétségessé válik az igazi érdemek méltó jutalma. Tagadhatatlan, hogy a háborúban a legnagyobb sikereket a gyalogság vívta ki, ám, ha megnézzük a statisztikát, látjuk, hogy a lovasságnál aránylag több vitézségi érem adományoztatott, mint a gyalogságnál. A politikai jogok tekintetében ez nagymérvű igazságtalanságokra fog vezetni. Felhívom tehát a t. kormányt, hogy ugyanakkor, amikor törvénybe iktatjuk a vitézségi érmes választói jogezimet, ezeknek az igazságtalanságoknak és aránytalanságoknak megszüntetése végett egész befolyását vesse latba. Továbbfejtegetve a felvetett katonai jogezimeket, még két esztendős katonai szolgálat jogezimet tartottam volna leginkább elfogadhatónak. A haderő kötelékében akár bekében, akár háborúban eltöltött két esztendőnek rendkívül népnevelő hatást tulajdonitok, ugy hogy a legnagyobb örömmel szavaztam volna meg e czimen a választójogot. En magam kilencz esztendeig szolgáltam a csapatnál a magyar királyi honvéd gyalogságnál és észleltem, hogy a parancsnokságom alá tartozott németek, szerbek, tótok, románok kivétel nélkül megtanultak a két esztendei szolgálat alatt magyarul beszélni, írni és olvasni, mind megtanulták szeretni királyukat és hazájukat és biztos vagyok az iránt, hogy ezeknek egyike sem esik áldozatul a nemzetiségi izgatásnak, sem pedig a demagógiának. Ugyanakkor azonban, amikor ezt a honvédezredeknél észleltem, végtelen sajnálatomra az ugyanott állomásozó közös hadseregi csapatoknál az ellenkező tapasztalatokat tettem(Igaz ! Ugy van !) A császári és királyi közös hadseregben idegen honos tisztek alatt a német vezényszó és német adminisztráczió alatt a két esztendei szolgálatnak népnevelő hatása nem érvényesült. Ha majd a magyar tisztek által magyarul vezényelt magyar hadsereg áll és érezteti ebben a, vonatkozásában is a maga üdvös kihatásait, meg vagyok győződve, hogy sokan leszünk, akik ezt a népnevelő hatást akczeptálván, a választójog kiterjesztésében tovább megyünk. összefüggésbe hozva a magyar hadsereg kérdését a választójoggal, el nem mulaszthatom, hogy gróf Apponyi Albert t. képviselő urnak legutóbbi felszólalásaira ne válaszoljak. A t. képviselő ur június 28-án a következőket mondta (olvassa): »Aggodalmaim vannak igenis a magyar hadsereg tekintetében. Itt sem mindegy, mi az, ami ezen a czimen történik. Itt sem mindegy, hogy milyen gyökeres, milyen mélyreható lesz az a magyar államosítása a hadseregnek. Minden nehézségen talán még nem vagyunk tul. Talán fognak az utolsó pillanatban is előretörni erők, melyek azt a reformot, amelyet teljesen meghiúsítani már nem lehet, devalválni iparkodnak. Vájjon az érett gyümölcs teoretikusai között aztán meglesz-e az az erő, hogy a maguk egész politikai ekzisztencziájukat latba vessék, hogy azokat az ellenállásokat legyőzzék? Nincs-e nekem jogom e tekintetben aggodalmat táplálni?« Bocsánatot kérek, épen gróf Apponyi Albert képviselő urnak nincs e tekintetben joga aggodalmakat táplálni. A képviselő ur január 31-én, mint az akkori kormánynak egyik tagja, a magyar hadseregről igy nyilatkozott (olvassa) : »Egész reputácziómmal, hosszú politikai életemen át szerzett egész erkölcsi tőkémmel odaállok és jótállást vállalok, hogy az, amit ma csak Ígéretnek nevezünk, nem puszta Ígéret, de befejezett tény teljes jelentőségével bir«.