Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-779

48 779. országos ülés 1918 á Másodízben szólította fel a belügyministerium Ausztriát, hogy vigye el őket és akkor is csak kis részben egyezett bele Ausztria, és a magyar belügyminister elég gyenge vagy lojális volt hozzá, hogy belenyugodott abba és most is csak bizonyos kerületekbe távolithatók el a galicziaiak, amennyiben maguk nem akarnak kimenni, a többi itt maradhat. Ezen a czimen természetesen azok, akiket kivisznek, rögtön visszajönnek. Ez egyike a legfontosabb kérdéseknek ; van olyan égető nemzetiségi kérdés, mint akármely más. Ezekre nem méltóztatnak azt mondani, ugyebár, hogy magyar emberek volnának. Ez egy vad klerikális horda, minden szocziális érzék, szocziális kötelességtudás nélkül, amely egyedül a maga külön csoportjának álláspontja szerint üzletel és gazdagszik. Ennek semmiféle köze sincs semmiféle társadalmi osztályhoz. A zsidóval! ásu magyar polgárok vannak leginkább ezek ellen a galicziaiak ellen. Szükséges ezeket kitiltani azért is, nehogy antiszemitizmus keletkezzék az országban. Mert ha ezek bűneinek hire szertemegy az országban, a tömeg nem fog különbséget tenni, (ügy van !) Ez egy külön ok arra, hogy a galicziaiakat tiltsák ki, távolítsák el mind szigorúan és hogy gondoskodjanak arról is, hogy megint vissza ne jöhessenek. (Helyeslés.) A hamis bizonyítványok százezrei forognak az országban. Felhívom különösen a belügyminister ur és a honvédelmi minister ur figyelmét — nem tudom, kiét kell felhívnom, a volt, vagy a jövőbeli minister figyelmét — hogy Mármarosban, Beregben, Ungban és még egy-két vármegj^ében valóságos okmánygyárak vannak, ahol mindenféle okmányokat lehet kapni 100 koronától felfelé. Szigorúan meg kell vizsgálni mindenféle okmányt, akár szállítási bizonyítvány, akár alkalmatlansági bizonyítvány, akár felmentési igazolvány. (Helyeslés.) De nemcsak a galicziaiak, hanem a jómódú osztrákok is állandóan ide jönnek dőzsölni, mulatni, jól élni. Nagyon szép volna ez az idegenforgalom, ha volna most idegenforgalomra helyünk és élelmünk és ha ez később is megmaradna. De nagyon jól tudom, hogy mihelyt a normális állapotok csak kis mértékben is visszatérnek, soha többet nem fogjuk viszontlátni ezeket a kedves szomszédokat. Amikor magunk is az utolsó falat kenyérből élünk, akkor ne engedje meg a belügyministerium, hogy idejöjjenek ezek az emberek és lerágcsálják az utolsó falat kenyerünket. Ha Ausztriába megyek, megkérdezik, miért jöttem, meddig akarok maradni és legfeljebb két-három napra adnak engedélyt, tovább nem. Ellenben akármelyik szállodában s a bérlakásokban hónapok, évek óta tartózkodnak ott idegenből jött emberek, akik összeveszik az árukat, üzikalánczkereskedelmet és senki nem kéri tőlük számon, hogy mit csinálnak, (ügy van !) Engedelmet kérek, ezek mind igen fontos kérdések a közélelmezésnek, tehát a legnagyobb bajok forrásának szempontjából. íprilis 25-én, csütörtökön. Ide tartozik a lóverseny ügye is. Mi szükségünk van lóversenyre? Lóverseny idején — évenként háromszor, körülbelül 1—1 hónapig — tele van idegennel minden szálloda; elfoglalják a lakást, elveszik az élelmet, összevásárolnak itt mindent; alkalom van a csempészetre, elfoglalják a vonatot a hivatalnok, az orvos, a kereskedő, a munkás elől, mert a lóversenyre mennek. Alagra különvonatok jártak még tavaly is. Engedelmet kérek, ilyen komoly időkben talán mégsem helyes dolog lóversenyt tartani. (Felkiáltások a jobboldalon : Ehhez ön nem ért! Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!) Ne méltóztassanak azt mondani, hogy ez a lótenyésztés érdeke. Kisbéren, Mezőhegyesen nőttem fel; tudom, hogy ott vannak a pályák ; ott kipróbálhatnak minden telivér versenylovat. Semmi szükség arra, hegy Alagon, Rákoson, Megyeren és másutt lóversenypályákat tartsanak fenn. Ez csak néhány régi hagyományú tiszteletreméltó uri embernek, másrészt csomó zsebmetszőnek és ilyenfajta: embernek a privát mulatsága. A lóversenyen ezt a két elemet találjuk túlsúlyban : az arisztokrácziát és az árdrágító tolonezházi tölteléket. A kártyaszenvedély hozzátartoznék ugyan a lóversenyhez, de nem tartozik hozzá a közélelmezéshez, azért máskor leszek bátor szólni róla. Visszatérek itt a zsirszükség kérdésére és arra, hogy amikor legutóbb interpelláltam a zsirszükség dolgában, akkor a közélelmezési minister ur azt mondta, hogy igaz, hogy a rossz margarinért majdnem forradalom tört ki Budapesten, de majd csinálnak jó margarint és azt fogják forgalomba hozni. Mindig vártam, de máig sem jött ki a jó margarin, nem adtak se margarint, se szalonnát, se zsirt. Állítólag most majd lesz, de most majd át fogják adni Ausztriának. Azt vagyok bátor kérdezni, hogy az átadandó margarin beleszámit-e abba a mennyiségbe, amelyet most adunk át Ausztriának? Havonta 8000 sertést és 30 vaggon zsirt vagyunk kötelesek Ausztriának kiszolgáltatni. Teszszük ezt akkor, amikor nálunk havonkint egy személynek 40 deka zsir jut. Hogy mikóp fog kapálni tudni az a különben is zsírhoz szokott magyar nép 40 deka zsir mellett, azt nem tudom. Valljuk meg őszintén mi, képviselők, hogy bizony egyikünk sem tartja be ezt a szabályt, hanem akarva, vagy akaratlanul, de többet fogyaszt a jobban szituált ember a havi 40 dekánál. Vendéglőben élő ember vagyok, nem tudom, mennyi zsirt adnak az ételembe, de azt tudom, hogy ha rántottlevest eszem mindennap, akkor is többet fogyasztok egy hónapban 40 dekánál. Ellenben ha Ausztriában kiviszik azt az anyagot, amiből igazán jó margarint lehet csinálni és kiviszik külön a zsirszalonnát és külön a sertést, akkor sokkal többet adnak, mint amenynyire szerződésben kötelezve vagyunk — pedig már az is sok. Meg kell kérdeznem azonkívül a közélel-