Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-796

4á2 796. országos ülés 1918 június 20-án, csütörtökön. küldött. Most jött meg Bécsből a lelet, amely szerint frontszolgálatra alkalmas vagyok. Mindezek után először is azt nem értem, hogy kerülök én, mint magyar királyi népfölkelő hadnagy a bécsi Garnisonsspitalba felülvizsgálatra Kassáról; — másodszor azt nem értem, hogy lehet valaki anynyira szakorvos, hogy három fogással két másodpercz alatt megállapithassa bajomat, illetve azt, hogy semmi bajom sincs ; harmadszor azt nem értem, hogy lehetnek a kassai orvosok annyira könnyelműek, hogy engem hat hónapra kiszuperáljanak, ha tényleg nincs semmi bajom. Egészen nyilvánvaló, hogy engem, mint magyar tisztet egyenesen azért hivtak Bécsbe, (Ugy van! balfelől.) hogy frontszolgálatra alkalmassá tegyenek. Ez már előre .el volt intézve. Most már azt kérdem, kénytelen vagyok-e én a bécsi Befundba belenyugodni, mert hisz én, bár a közös hadseregbe vagyok is beosztva, mégis m. kir. népfölkelő tiszt vagyok és tulaj donképen a honvédséghez tartozom.* Az én Kassán beteg, Bécsben egészséges hadnagyom egy kis tévedésben van. Magyar népfelkelők, magyar királyi honvédek ma már csak a törvénykönyvben vannak. A valóságban valamennyien beleolvadtak a közös hadsereg osztrák rendszerébe. (Ugy van ! a bál- és a szélsőbaloldalon. Olvassa) : »Itten vagyunk Észak-Tirolban, aknavető iskolában. Az iskolát cseh altisztek tartják. Hogy hogyan értjük meg az iskolát, én magam sem tudom. Háromszázan vagyunk magyarok. Sokan betegek is voltak, feliratkoztak orvosi vizsgálatra. Akkor jött egy cseh pionier-hadnagy és tartotta az orvosi vizsgálatot. Volt olyan is, hogy torka be volt dagadva és azt mondta neki, hogy disznó kutya — németül mondta : »Schweinhund« kirukkolsz. Itten a magyart csupán csak annyiba nézik a cseh urak, hogy csak bagázsnak hivnak bennünket. Kérve kérjük nagyságos uram, tegyen lépést a magyar kormánynál, hogy bennünket olyan tanitson, aki a magyar nyelvet érti és orvost is adjanak.« Milyen j ellemző a magyar katonára ! Nem azt kéri, hogy jobb helyre tegyék, vagy könnyebb szolgálatra alkalmazzák, hanem azt, hogy magyar tanitsa őket. B. Szurmay Sándor honvédelmi miníster: Milyen naivitás ! Fényes László : Mégsem méltányolják ! B. Szurmay Sándor honvédelmi miníster: Hát mindent elhisznek az urak ? Mindent készpénznek vesznek, ez a borzasztó. Hát hogy oktatják azt a magyar fiút ott cseh nyelven, azt szeretném, tudni. Fényes László : De ha ezer és ezer hasonló panasz van ! Nem engednek oda bennünket megvizsgálni ! Balla Aladár : A honvédelmi miníster nem is tehet róla ! Nem okolja senki a honvédelmi ministert! ő csak tartománynak a ministere ! (Halljuk ! Halljuk! jobbfelől.) Urmánczy Nándor: Nyolczvan öreg honvédhuszár és baka, 1872. évi születésűek, már örömmel várták a napot, mikor a frontról hazakerülhetnek őrszolgálatra. El is inditották őket, de csak Pranzensfesteig érkeztek és ott alkalmazták őket őrszolgálatra. Panaszos levelük végén azt írják (olvassa) : »Most itt a német vezényszavakat akarják velünk tanultatni, pedig ez már ilyen öreg embereknél igen nehéz.« Egy hang (balfelől) : így kell előkészíteni a magyar hadsereget ! Urmánczy Nándor: Az, t. ház, hogy a honvédeket, népfölkelőket, csendőröket a háború alatt német szóra kényszeritik, már szinte olyan megszokott dologgá vált, mint a kukoriczaliszt a kenyérben, vagy a poloska a vasúti fülkében. (Derültség balfelől.) De amit most előhozok, az már újítás, nagy újdonság, kellemes meglepetés, kedves dolog, vívmány. A hitvány oláhok erdélyi gaz betörésének és az abból támadt nyomorúságoknak és szenvedéseknek méltó megjutalmazásáról van szó. íme a kellemes hir : A 155. honvédhadosztály tisztikarát és önkénteseit a román nyelv tanulására kényszeritik és a román nyelv elsajátításának mérvétől teszik függővé ugy az előmenetelüket, mint különösen a szabadságolásukat. Nem látom be, hogy miért volt szükség erre az intézkedésre. Századonként alig akad egy-két olyan románnyelvü magyar honvéd, aki nem érti meg mindenben a szolgálati magyar nyelvet, de nem akad egy magyar tiszt vagy önkéntes sem, aki a kényszerből elsajátított román mondatokat gyakorlatilag használná, s magyaros, hibás kiejtésével magát nevetségessé tenné. Kérdem, miért kényszeri tik hát akkor a román nyelv tanulására a nagyobb számú magyar tiszteket és önkénteseket és miért nem inkább a szolgálati nyelvre a kisebb számú román anyanyelvű honvédeket? Közel kétezer magyar tisztet és önkéntest bosszantottak eddig a román nyelv tanulásával, de nekik nem ez a kötelességük : ők küzdenek, szenvednek s ha kell, meghalnak a hazáért, méltán elvárhatják tehát, hogy őket is megvédjék a törvénytelen bosszantásoktól azok, akik erre hivatva vannak. Nem merem hinni, hogy a m. kir. honvédelmi minister ur ő nagyméltóságának vagy a képviselőháznak erről tudomása van.« Én sem merem elhinni, noha egy következő levél a hadtestet is megnevezi, amely ezt az újítást behozta, a Hoffmann-féle hadtestet és napiparancsokat is közöl, (Olvassa) : »Ezredparancs : Az ezredparancsnokság által kiadott ivekkek — t. i. ezeken vannak az oláh nyelvtan részei — »minden románul nem beszélő tiszt és önkéntes ellátandó. Minden századnál legyen tiszt, ki románul beszél s a román nyelvoktatást vezeti. Románul beszélő tiszteknek csakis románul beszélő tisztiszolga osztandó be.« (Mozgás a baloldalon.) »Ezen parancsok foganatosítása ide legrövidebb idő alatt bejelentendő, úgyszintén az oktatók a román nyelvben való előrehaladásról névjegyzék szerint jelentést tegyenek.«