Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-795

795. országos ülés 1918 június 19-én, szerdán. 393 mondom, hogy közömbös, de nem is döntő fontosságú körülmény, hogy ugyanaz a román tanitó, mint felekezeti tanitó, vagy mint állami tanitó folytatja-e működését, vagy kénytelen odavinni tömegesen olyan tanítókat, akik románul egy szót sem beszélnek, sem a gyerekkel, sem a néppel érintkezni nem tudnak. Márpedig méltóztassanak megengedni, egy jó tanitó nagy áldás lehet egy községre és egy jó tanitó hatalmas támasza lehet a magyar nemzeti eszmének, de csak, ha tud a nép nyelvén, ha a gyerekkel a maga anyanyelvén tud beszélni, máskép meg van zsibbasztva működése és az a fegyver, amelyet kezébe adunk, tompa lesz, azzal külső hatásokat el fog érni, talán a gyerekek a Szózatot fogják tudni szavalni és énekelni, de annak a gyereknek lelkületéhez hozzá férni nem fog és azt az eredményt felmutatni nem tudja, amelyet a nemzeti ügynek az az igazi apostola fel tud mutatni, aki a néppel a saját anyanyelvén tud érintkezni és tudja magát megértetni. Nem azt mondom, ne államosítsunk, ahol szükséges, de kellő disztinkczióval és abban a tempóban, amelyben teljesen alkalmas, teljesen megbízható, a nép anyanyelvét értő tanítókat tudunk odavinni. Másik fontosabb kérdés a lelkészek és a néptanítók képzésének kérdése. Ebben a tekintetben az a különben igen kiváló férfiú, aki élődj e volt t. barátomnak, a kultuszminister urnak, jelen állásában, nem hiszem, hogy szernecsés kézzel fogta volna meg a dolgot. Nem fogta meg szerencsés kézzel akkor, amikor az egész ügy kezelését nemcsak a román főpap ság okialt hagyásával, de sok tekintetben tudatos és provokáló mellőzésével intézte. A román főpapság nagy részének hazafiságában nincs okunk kételkedni. Kétségtelen, hogy a román főpapságot is megdöbbentették azok a jelenségek, amelyekkel az erdélyi betörés járt. Kétségtelen, hogy a román főpapság át van hatva annak tudatától, hogy a románságnak és pedig épen a román lelkészi és tanítói karnak is ki kell köszörülnie azt a borzasztó csorbát, amelyet hazafiúi jó hírnevén a betörés ejtett. En tehát meg vagyok róla győződve, hogy akkor kezeljük helyesen a kérdést, ha komoly és őszinte szót váltunk a román főpapsággal és azután cselekedeteket kivánunk tőlük. A román főpaj)sággal egyetértőleg lehetett volna ezt a kérdést ugy rendezni, hogy messzemenő garancziáka,t kapjunk necsak a tanítóképzés, hanem a lelkészkérdés tekintetében is. Ma azonban a helyzet az, hogy a volt t. kultuszminister ur a tanítóképzésnél előjött az államilag kinevezett egyes tanárok eszméjével, odadobta azt a főpapságot provokáló módon és azután meghátrált a főpapság ellenzése elől s ministeri megbízottakat állított oda, akiknek kötetre megy az utasításuk. Ha az ember ezt elolvassa, beleszédül és azt hiszi, hogy Isten tudja mit fognak vele elérni. De aki az életet ismeri, tudni fogja, hogy ezek a ministeri megbízottak nagyon is kevéssé képesek a színfalak mögé belátni és működésük KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXIX. KÖTET. egyáltalán nem fogja pótolni azt a szerepet, amelyet betölthetnének a magyar állam által kinevezett tanárok, akik az illető intézet tanárai. A lelkészképzéshez pedig tudtommal az igen t. volt kultuszminister ur hozzá sem nyúlt, hozzá sem mert nyúlni az után a szerencsétlen kezelése után a kérdésnek, amelylyel a főpapságot maga ellen izgatta. Most itt is abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy volt egy nagy problémája a mag_yar nemzeti életnek, amelyet az események igazán megérleltek a megoldásra. A román betörés leverése után ott volt az a moment psichologique, amelyben ezt a kérdést a hazafias románsággal és a román főpapsággal egyetértőleg messzemenő intézkedésekkel meg lehetett volna oldani. Ma már a kérdés megoldása sokkal nehezebb. De azt hiszem, a helyzet ma sem reménytelen és a t. kormány, azt hiszem, ma is tehetne olyan kezdeményező lépést, amely ezt a vágányából kisiklott vonatot ismét a rendes vágányra tereli. (Halljuk ! Halljuk !) Hiszen itt van egy kérdés — csak ezt akarom még említeni — amely igazán jellemző arra, hogy a nemzetiségi kérdést hogyan nem szabad kezelni. Ez a görögkeleti román egyház közgyűléseire küldött kormánybiztos kérdése. Az eddigi magyar jogállapot szerint az egyházak egyetemes gyűléseire nem kormánybiztost, hanem királyi biztost lehetett küldeni. Királyi biztost küldöttek rendszerint a szerb egyház egyetemes üléseire. Tudtommal 1790 óta egyszer sem küldtek a protestáns egyházak zsinataira, de ott is esetről esetre jelzi a kormány, hogy nem fog Ö felségének királyi biztos kiküldése iránt előterjesztést tenni. A dolog, gondolom, az utóbbi időkben nem volt szokásos a román görögkeleti egyházaknál sem. De az erre vonatkozó jog kétségtelenül megvan a protestánsokkal szemben is, a görög keletiekkel szemben is. Eddig soha szó nem volt arról, hogy kormánybiztost küldjön a kormány az egyházmegyék gyűléseire. Nem habozom kijelenteni, hogy ha olyan jelenségek merültek volna fel, amelyek ezt szükségessé tették volna ha a kormány azt mondhatta volna, hogy ezen vagy azon az egyházmegyei gyűlésen baj volt, sem a gyűlés többsége, sem a püspök sem az egyházi főhatóság nem volt képes rendet csinálni, az állam tekintélyét megóvni és azért oda felügyelői jogánál fogva kormánybiztost küld ki: ilyen esetben, nekem legalább semmi szavam nem lett volna ez ellen. De engedelmet kérek, akkor, amikor semmiféle indok nincs, amely ezt szükségessé tenné, egyszerűen mumusnak odaküldeni egyes urakat, részint olyanokat, akik románul sem tudnak, részint olyanokat, akik épen a közelmúltban kifejtett provokáló, tapintatlan és helytelen maguktartása miatt vörös posztók a hazafias románság előtt is : ez épen az a tyukszemrehágás, amely a magyar államot nem teszi erősebbé, amely a román naczionalistákat nem teszi gyengébbekké, amely azonban olyan reszenzust kelt a hazafias 1 románság körében is, hogy egyenesen az agitaB0