Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.
Ülésnapok - 1910-794
79Í. országos ülés 1918 június 18-án, kedden. 357 Hogy a negyven esztendeje apátlan-anyátlan Bosznia-Herczegovina az évtizedeken keresztül szinte operettszerüen felvetett megoldási módozatok melyike által üdvözül, ez még bizonytalan, és ha megtalálja a szent magyar kapcsolatot, amelyet mindkét fél egyforma melegséggel óhajt, ugy nem is ez a kérdés volna a legfontosabb. Felesleges hangsúlyoznom, hogy a magyar kapcsolat volna nemcsak történelmi jogunk, de Magyarországnak idegen nemzetiségeket könnyebben felszivó képessége folytán is a legkívánatosabb megoldás. De el tudom képzelni azt is, hogy az uj területnek általunk befejezett érzelmi és értelmi nivellirozása után a jövőben uj eshetőségek nyílnának, amelyek rokon nemzetek — kibékült rokonok — közelebbi egyesülésének perspektíváját mutatják. Csak egyet nem szabadna eltűrnünk, és ez az, hogy a végleges rendezés bármely nemzetiségi partikuláris irányzat olyan hivatalos intronizálásának szolgáljon alkalmul, mint amilyet az emiitett osztrák körök a »nagyhorvát eszmének* szánnak. Szerény véleményem szerint bármikor fogjuk keresni a kibontakozás reczipéjét, azt mindig csak az összes érdekeltek legliberálisabban kezelt egyenérdekében fogjuk megtalálhatni és sohasem ugy, hogy az uj alakulást akár nagyszerb, akár nagyhorvát baldachin alatt inauguráljuk. Visszaérkeztem itt, t. ház, témám kiindulási pontjához. Rá akartam mutatni azokra a végzetes hibákra, amelyeket déli tartozékainkon egyes politikai áramlatok erőltetésével, majd eltűrésével követtünk el. Az Ausztriában máris útnak inditott ujabb próbálkozás késztet e tiltakozásra. Hogy a délszláv kérdés komplekszumában Bosznia-Herczegovina végleges államjogi rendezése miképen történhetnék meg, erre akartam csak akadémikusán rámutatni, egy kis útmutatással a múltból a jövőre. Ezzel tartoztam annak a népnek, amelynek sok becses tulajdonságai között a legkedvesebb : őszinte, mélységes rokonszenve a magyar nemzet iránt. Tudtommal az általam érintett kérdésekben e pillanatban tárgyalások folynak a kormány és az illetékes tényezők között. Jól tudom, hogy a tárgyalásoknak még csak kezdetleges stádiumában hiba volna a ministerelnök úrtól nyilatkozatot provokálni, de mégis nagy súlyt fektetnék egynémely adható felvilágosításra főleg azért, hogy az — ugy látszik — némely osztrák oldalról patronirozott propaganda-offenzivának, mely manapság csak káros lehet, akármilyen szinek alatt jelentkezik is, még idejekorán útját állhassuk. Ez az, amit e tárgyban elmondani óhajtottam. A Németországgal fennálló szövetségünk kérdéséről az igen t. miniáterelnök ur már a múltkor nyilatkozott és megnyugtatta azokat, akik e részben egyáltalában megnyugvásra szorultak. Engem is. Meg akarom azonban mégis jegyezni, hogy a gazdasági szűkebb szövetségesünk kiválogatásánál mégsem ez a közszájon forgó szempont irányadó, melyet ismételten hallottunk. Nem a németség nag} 7 hareztéri segítsége, rátermettsége, nekünk tett szolgálatai és lojalitása jelentik azt, hogy jó partnerünk lesz jövő gazdasági életünk kialakulásában is, mert hiszen ő jó partner lehet akkor is, ha a hareztéren gyengébb fegyvertársnak bizonyult volna. De maga Németország az ő csodálatos tulajdonságaival és jellegzetességeivel anynyira kiegészítője saját magunknak, hogy — megvallom — a nemzetközi gazdaság legtöbb terén a legnagyobb szerencsének gondolnám ezt a közös cégjegyzést akkor is, ha Vilmos császár katonáival soha a hareztéren nem is találkozunk. De még azok között is, akik legőszintébb hivei vagyunk a német szövetség mélyítésének, merült fel egy, bár nagyon csekély jelentőségű és bizonyára komoly államférfiak ajkán mosolyt fakasztó aggodalom, melyet mégis meg fog érteni minden magyar sziv. Mi nem német zsarnokságtól, német prepotencziától félünk, nem attól félünk, hogy gyarmatává, vazallusává tesz, erejével iánk fekszik s leigázza minden önállóságunkat. Megvallom őszintén, mi attól félünk, hogy, ha idejekorán nem védekezünk ellene, akaratlanul is országunk, népünk, városaink jövőjében, egész gazdasági és társadalmi életünk, kultúránk terén magyarságunk abba az irányba fejlődhetnék vissza, melyből csak oly nehezen tudott elvergődni a mai napig. Félünk a porosz Kanzleirat, kamaraelnök, közlekedési főember, statisztikus stb. magyart mosolyg ó fölényétől. Félünk a német sajtó felszívóképességétől, kereskedőink, iparosaink, nagyvállalkozóink oly könnyen elérhető német függőségétől, félünk a német színháztól és — hogy így triviálisan, fejezzem ki magamat — a németül beszélő kocsisoktól és hordároktól. | II Bármennyire triviálisan fejeztem is ki magam, azt hiszem, értjük egymást. Még csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy korántsem gyanúsítanám a németséget ezzel a tendencziával, sőt innen intézem hozzájuk azt a kérést, hegy a közös érdekben a maguk erejével is járuljanak hozzá ezen kisértet elűzéséhez. Most már engedelmet kérek, hogy néhány szóval rátérjek a felhatalmazási javaslatra is, ahol abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell élnem azzal a formulával, hogy a felhatalmazás nem bizalom kérdése. A belpolitika felelős irányitójának eddig elért legnagyobb sikerét jelenti a választójogi törvény tegnap előterjesztett előadói jelente se, mely nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az ország — szerintem nagy többségének — egyik legforróbb óhaja teljesül, midőn a technikai okokból ez idő szerint meddő vitákról végre áttérhetünk kevésbbé hangzatos, de fontosabb feladatokra, melyeknek sarokkövei — hogy így fejezz in ki magamat — a burgonya, a ezukor, a petróleum, a czipő és a meleg kabát. Hogy mennyi meggyanusitás, mennyi megszólás és különösen mennyi önmegtartóztatás árán juthatott el idáig az az államférfiú, akinek ez volt a feladata, arról ez alkalommal nem óhajtok szólni. Azt hiszem, néhány nap múlva lesz
