Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-794

356 794. országos ülés 1918 janius 18-án, kedden. okkupáczió huszonöt esztendős évfordulója alkal­mából a kormány első ekszponensét volt alkalmam erre figyelmeztetni, azt felelte : »Mit akar? Hu­szonöt év múlva mégsem lehet abbahagyni egy eddig következetesen betartott irányzatot csak azért, mert hibásnak bizonyult ?« Jött azonban Kállay távoztával mégis az uj rezsim. Modern, liberális, nagyratörő, de poli­tikája homlokegyenest ellenkezője az előbbinek. Felvirradt a szerbek napja, az erősebbeké, minden­képen érettebbeké. Mert bár az uj régime elv­ben még mindig a mohamedánusok előnyére akart Balkán-politikát csinálni, a modern jog­szolgáltatás inaugurálásával végleg kihúzta alóluk a gyékényt. Ennek az uj alakulásnak első szimptomája az agrárviszonyok rendezése után jelentkezett. Az ingatlan tulajdonosa a mohamedánus aga volt, örök haszonbérlője s jóformán birtokosa a keresz­tény kmet. Mindeddig a kmet terméséből, jó­szágából, házában élte dúskálva napjait az aga és pusztult a kmet. Az aga uralkodott, sinylődött a kmet. Jött az uj rezsim rendezése, a kitűnően szándékolt megváltás. A föld átment a kmet kor­látlan tulajdonába, de a megváltási összeg annak a megfakult régi szerződésféle Írásnak alapján méretett, amely szerint az agának voltaképen a hozadéknak csak 30%-a járt, holott eddig való­jában 100%-át élvezte. Mi lett ennek a következ­ménye? Az, hogy a 30%-os tőkésítés árán meg­váltott kmet úrrá lett a maga földjén, a tőkésítés által eddigi jövedelmének harmadára szorított aga pedig jóformán koldusbotra jutott. Meg lett ennek azután a láttatja minden téren. A nagyratörő, munkabíró szerb felülkereke­dett és a rokonszenves, de amúgy is inkább magá­nak élő és munkaképtelen mohamedánus mind­jobban félrevonult. Nyomon követte a változást a szerbek politikai ambicziójának felébredése. Az uj rezsim támogatta ezt is és ezzel bekövetkezett a Kállay-politika kontrája. A mohamedánusoké maradt ezután is a beczéző szimpátia, de a szer­beké lett a regard. És itt a hiba fokozása : mert a becsülésnél jóval több jutott ki, néha a vég­ietekig menő túlbecsülés. Az eddigi néha túlzó erélyességet ugyancsak túlzó kímélet váltotta fel. Amikor az eddigi Bezirksrathokból és Kreis­rathokból megteremtették a szábort, már első percztől fogva szokatlanul erőszakos parlamenti tényezőnek mutatkozott be a szerb, lojálisán tehetetlennek a mohamedán, s okosan várakozónak a horvát. Jellemző a helyzetre, hogy egy előkelő poli­tikai funkczi nárius, akitől megkérdeztem, hogy ha már eddig vártunk az annekszióval, nem vár­hattunk-e volna nyugodalmasabb időkig, azt felelte : »Nern lehetett, rendezni kellett a közjogi kérdést, mert különben a sabor első üléséről a szerb királyt üdvözlik«. Mint ahogy ez később meg is történt. Hogy minden tekintélyesebb politikai és gaz­dasági pozicziót ezentúl a szerbeknek juttat a hatalom, még hagyján. De semmi sem jellemzőbb az irányváltozásra, mint a következő eset: ugyan­azt a Gliso Jeftanovic-ot, akit a mohamedanofil politika egy évtizedre száműzött otthonából, mikor most visszajöhetett, a pályaudvaron, a hatóságok fejei fogadták ünnepélyesen és ugyanaz a Jefta­novic, akinek a régi érában hivatalnok embernek még csak köszönnie sem volt szabad, a haza­érkezte utáni napon a metropolita ünnepélyes be­iktatása alkalmával adott ünnepi ebédre meg­jelenését azzal az indokolással tagadta meg, hogy »svabával« nem ülhet egy asztalhoz. Nem folytatom. Egy alkalommal Sir Kennedyt, az akkori czettiujei angol ministerrezidenst kellett körülkalauzolnom a tartományban. Elég hálás feladat volt, mert volt igazán mit mutatni a skeptikus angolnak. Kállaynak és utódaínak hal­latlan organizácziós képességei csodákat műveltek. De a mikor minden szépet láttunk, eljutottunk egy piszkos, szegényes kaliba elé. Ott ült a moha­medán aga, mellén egy ezüst forintos és az 1885-iki kiállítási érem mellett a Ferencz József-rend csillag­jával, amely a mohamedanofil politika legszeren­csétlenebb eszköze volt. A régi rezsimnek ez a szerencsétlen, letűnt nagysága a beszélgetés har­madik perczében már elkérte a minister nyak­kendőjéből a tüt, ujjáról a gyüriit, mert szegény és éhes. De amikor elérkeztünk a most már jobb mód­hoz és politikai poziczióhoz jutott szerbhez, mond­hatom, szúrós szeme már a küszöbről visszariasz­tott és kéretlenül mindjárt azzal kezdte, hogy közölte velünk kíméletlen véleményét rólunk, a paczikifátorokról. Sir Kennedy e szavakkal vált el tőlem : »Mindez gyönyörű, de a maguk rezsimje elérte, hogy a mohamedánusoknál már csak a ke­resztények gyűlölik j óbban.« De már az utolsó években csendesen, békésen, fölényesen nyomult előre kiváló és higgadt vezér­emberei vezetése alatt a számarány tekintetében legkisebb, de legintelligensebb csoport, a horvátok csoportja. A horvátok ottani politikai fejlődése már a legújabb időké és csak sajnálom, hogy érté­két jóformán csak egyik zseniálisabb vezérük túl­zásaiból ismerjük. A horvátországi testvérek, er­kölcsi és különösen anyagi támogatásával és min­den a hatalomtól jövő segítség nélkül kezdik el­özönleni a legtöbb pozicziót a közigazgatás, a kul­túra, a kereskedelem, ipar, pénzügy és legkivált­képen a városi politika terén. A száborban, bár kisebbségben vannak, az értelmi vezetés máris az övék és nemzetközi értelemben vett politikus jó­formán csak közöttük van. A boszniai horvátok­nak, akik eddig némely túlzójuktól eltekintve di­cséretespolitikai mérséklettel tűntek ki, nem kel­lene egyéb, minthogy közvetlen vérrokonaik és azok érdektársai befolyásának ne engedjenek. Van jel, amely arra mutat, hogy ez nem is fog bekö­vetkezni. De van néha az ellenkezőjére is. Itt kez­dődik azután az idősebb, a tapasztaltabb magyar testvér jóindulatú közvetítő szerepe, amelyet semmiféle osztrák befolyás sem fog elronthatni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom