Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-785

785. országos ülés 19j sági életünket, a legnagyobb nehézségekkel állanak szemben. Ha nézzük a hadban álló államok pénzügyi hadviselését, azt látjuk, hogy terheik fedezésénél két egymással szöges ellentétben álló rendszert követnek. Az egyiknek Anglia a legpregnánsabb képviselője, a másikat Németország követi és természetesen mi is. Anglia, már a háború elején tisztában volt annak hosszú tartamával. Hisz méltóztatnak emlékezni arra, hogy mikor a háború elején Kitehener lord háromesztendős háborúról beszélt, nálunk is, szövetségeseinknél is ezt nevetséges kijelentésnek vették. De Anglia ezzel tisztában volt már akkor is és ép ugy, mint a múltban viselt háborúi alatt, most sem elégedett meg azzal, hogy háborús terheit illetőleg csak azok kamatai fedezéséről gondoskodjék, hanem megkétszerezve, megháromszorozva, sőt megnégyszerezve rendes bevételeit, csodálatos energiát fejtett ki e téren és elérte, hogy rendes bevételeiből fedezheti nemcsak háborús kiadásai összes kamatterheit, hanem a tőkeérték jelentékeny részét is. Ezzel szemben ugy Németország, mint mi pusztán az adósságok kamatterheiről gondoskodunk. Ez eddig nagyobbára sikerült is, bár, mint Teleszky t. képviselő ur kifejtette, valószinü, hogy a kamatterhek teljes fedezéséről még ma nincs gondoskodás. T. ház ! Én azt hiszem, hogy azok az eszközök, melyekkel eddigi pénzügyi hadviselésünket folytattuk, továbbra nem lesznek elégségesek. Az a pénzügyi politika, melynek eredményeként már több mint 20 milliárd bankjegy van forgalomban, nem elégítheti ki gazdasági életünk kívánalmait. Azt a Helferich által inaugurált politikát, mely rövid háborúval és nagy hadi kárpótlással számolt, már megdöntötte a háború keserves négy esztendeje. Ma már le kell térnünk az eddigi útról s rá kell térnünk arra az útra, mely egyedül alkalmas arra, hogy a látszólagos gazdasági virágzás mögött leselkedő súlyosan kóros tünetek kiküszöböltessenek. Ez az egyedüli ut az, melyet a legtöbb eddig felszólalt t. képviselőtársam is felemiitett: egy nagy, magas kulcsú, radikális vagyonadó behozatala. Bátor leszek rámutatni azon szempontokra, melyekből ily adó behozatalát feltétlenül szükségesnek tartom. Az egyedül rendelkezésünkre álló. nem tökéletes, de félig-meddig megbízható Fellnerféle becslés szerint nemzeti vagyonunk 41 milliárdra tehető. Ezzel szemben háborús kiadásaink 26—27 milliárdot értek már el. Ha e két számot igy összehasonlítjuk, kétségbe kellene esnünk nemzetünk teherviselőképességén, kétségbe kellene vonnunk, hogy birjuk-e majd az ország gazdasági életének jövőjét valamennyire is biztosítani. De meg kell nézni az érem másik oldalát is s akkor azt fogjuk látni, hogy a 41 milliárd békebeli értéket reprezentáló nemzeti vagyon a mai csökkent pénzérték mellett legalább 120 milliárdra rug. Ha igy hasonlítom össze a meglevő nemzeti vagyont és a részben elvesztett nemzeti vagyont : teljes bizaí május 15-én, szerdán, 179 lommal nézhetek azon jövő elé, melyet e háborúban elő kell készítenünk. De hogy ezt megtehessük, feltétlenül szükséges, hogy a már 27 milliárdos háborús teher jelentékeny részét ma, a csökkent pénzérték mellett fedezzük. Bármily bonyolult az állam háztartása, lényegileg nem különbözik egy magánember háztartásától. S kérdem, jó gazdának mondanók-e azt, aki a mai háborús időben adósságba verné magát azzal az eltökélt szándékkal, hogy a háború alatt adósságainak csak kamatterhet fogja fizetni, magát a kölcsönvett tőkét pedig csak akkor, ha a pénz belső értéke ha nem is teljesen, de megközelítőleg normális lesz ? Nem hiszem, hogy ily embert bárki is jó gazdának tartana. Pedig eddigi pénzügyi politikánk teljesen e könnyelmű gazda képét mutatja. Még egy szempontra kell rámutatnom, s ez bizonyos ellentét két különböző érdek között. Ha ugyanis pénzügyi hadviselésünkben továbbra is az eddigi rendszert követnők, vagyis tisztán a kamatterhek fedezéséről gondoskodnánk, a gazdasági élet vezetésére hivatott kormánynak természetesen az volna az elsőrendű érdeke, hogy pénzünk telj esért éküségét, pénzünk ért ékének, j óságának visszaállítását minél későbbi időre tolja ki. Ez természetes tendencziája volna a pénzügyi kormányzatnak, mert természetes, hogy a háborús kiadások kamatterheinek fedezése békeidőben gazdasági életünk további nagyon súlyos megrenditése nélkül csak akkor lehetséges, ha azok a terhek, melyek évenként visszatérve, mint adók jelentkeznek, egyes adóalanyok jövedelméhez képest nem képviselnek olyan hihetetlen százalékos arányt, mint amilyet képviselnének, ha pénzünk fizetőképessége teljes lenne. Itt látom azt a momentumot, ahol pénzünknek a külfölddel szembeni forgalomban való valutáris jósága tulaj donképen kollidál azzal az érdekkel, amely a pénzügyi hadviselést, helyesebben a békében való pénzügyi kormányzását az országnak a hadiköltségek kamatainak fedezése tekintetében kell, hogy vezesse. Itt bifurkácziónak volna a kormány kitéve, mert amennyiben azt a kötelességét, hogy valutánk jóságát minden eszközzel munkálja, teljesiti, ez esetben nemzeti vagyonunkat esetleg ismét 41 milliárd pénzértékre sülyesztené vissza teljes értékű pénzben és akkor természetesen ezzel szemben jelentkeznék még mindig 27 milliárd hadikölcsön. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Én azt hiszem, hogy ezek a szempontok, amelyeket voltam bátor megvilágítani, feltétlenül szükségessé teszik azt, hogy egy ilyen radikális, magaskulcsu vagyonadó behozassék. Én jól tudom azt, hogy ez nehéz feladat. Tisztában vagyok azzal is, hogy széles rétegekben, mindazoknál, akik vagyonnal rendelkeznek, ez igen nagy ellenszenvet fog kelteni, de azon meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy ha van kérdés, amelynél a kormánynak nem szabad sem jobbra, sem balra, hanem csak előre tekinteni, ugy ez a kérdés az és félretéve minden más szempontot, a legegyenesebb 23*